A téli kalákamunkák legnagyobb előnye, hogy a feladatokat sem kellett egyedül végezni és az időt sem kellett egyedül tölteni. A megosztott tudásnak olyan ereje volt, amely nemzedékeket szőtt egyetlen folyószövetté, szakadások és foszlások nélkül, olykor váltakozó mintákkal. Ma már ezt az élményt kevesen ismerik, pedig a 21. századi pedagógia rengeteget tanulhatna a néhai paraszti társadalom logikájából és ösztönös tanítási módszereiből.
A fonók, tollfosztók, kukoricafosztók, disznóvágások időszakában minden egyes generációnak külön szerepe volt, ráadásul mindannyian a házban, ház körül tevékenykedtek, hiszen nem volt a mezőn munka. Ebben a természetes összezártságban néhány hónap alatt rengeteg tudást lehetett átadni, sok kapcsolat erősödött meg és életre szóló szövetségek köttettek. A fiatalok egyszerre kaptak leckét munkaszervezésből, munkamorálból, technikai tudásból és emberi viszonyokból, társadalmi normákból.
Mindkét nemnek megvolt a maga helye a népi kultúrában, és ez már a nevelés első pillanataiban is külön-külön útra terelte őket. A lányok okításának célja az asszonnyá válás előkészítése, a fiúké pedig a család anyagi javainak és biztonságának megteremtésére alkalmas férfi felnevelése volt. Ez a két fő szempont az év minden napján, mindenféle munkában és ünnepi alkalommal meghatározta a kötelező teendők és a lehetséges viselkedési formák rendjét. Gazdag példatárunk van a magyar kultúra elmúlt századaiból arra, miképpen sajátították el a női és férfi szerepeket a lányok és a fiúk és hogyan segítette ezt a közösség és a család.
A fonás, a szövés és a tollfosztás munkálataihoz, akárcsak a hímzés, varrás és paplanvarrás folyamataihoz részben technikai tudásra, másrészt viszont kézügyességre volt szükség. A guzsalyosban megmutatott „tehetség” a legények számára kelendő portékának számított, hiszen az egy területen bebizonyított tudás és rátermettség megelőlegezte az általános ügyességet. A disznóvágáskor nyújtott férfi-segítség pedig a legényeket minősítette, hiszen az asszonyok feldolgozó-munkáinak hatékonysága is a férfierő és -tudás után lehetett sikeres. A kézügyességet igénylő munkafolyamatok során felmutatott teljesítmény mindkét nem részéről és mindkét nem számára „vizsgának” bizonyult a közösségi alkalmakon.
A kalákamunkák másik mérhetetlen előnye az volt, hogy az írásbeliség előtti világban ilyenkor erősödött meg és terjedt tovább a folklór. Népdalok, játékok, mondókák, népmesék és igaztörténetek sorát adták át egymásnak és a gyermekeknek, akik ebben az időszakban többet tanultak meg otthon, mint az iskolában. Nem mellesleg értékelendő, hogy ez a tudás mind a memóriában tárolt ismeretként őrződött meg, hiszen a falvakban csekély számú olvasó ember élt a népi kultúra klasszikus időszakában, a 19. század második felében, de még a 20. század elején is. Ez a helyzet a második világháború után változott meg. Az észben tartott tudást ismétléssel lehetett megőrizni, így a meséket és dalokat sokszor énekelték, minden közösségi eseményen együtt dalolták és mondták.
A tudás átadásának közösségi alkalmai arra is kiválóak voltak, hogy a falu „egyéniségei” kitűnjenek a tömegből.
A legtehetségesebbek mindig – a régi időkben is – különbséget mutattak értékes munkájukkal vagy figyelemreméltó tudásukkal, és ezt a közösség el is ismerte. A guzsalyosban fonóversenyt tartottak, ahol a legszebb fonalat sodró lányé lett az elismerés, de ugyancsak farsang idején, nótázás közben derült ki, ha valaki szebben énekelt vagy sokkal több népdalt tudott, esetleg saját variánsban énekelte a közismert dallamot. A bíró minden esetben a közösség volt, nem egyéni mércének kellett megfelelni, de a mércét mindig a legtehetségesebbhez, a legértékesebbhez igazították.
Farsang idején a mulatozásnak, a lakodalmaknak és a báloknak is szezonja volt. A szórakozáson túl ez a fajta közösségi együttlét a konfliktuskezelés, valamint a jó emberismeret elsajátítására is kiváló terepet kínált. A „bicskás” bálokban a legények mérték össze erejüket egy-egy leány kegyeiért, sokszor vérre menően. A bátorság és a virtus olyan férfierény volt ugyanis, amely nélkül kimondatlanul is gyávának tartották a férfiembert. A férfierkölcs része volt megküzdeni a kiszemelt lányért, tisztességes eszközökkel: tudással vagy akár nyers erővel. Az ilyen vitákba a közösség nem is szólt bele, hiszen az élet rendjéhez hozzátartozott a férfierő összemérése.
A paraszti kultúra közösségi alkalmai zseniálisan szabályozták a norma fenntartását:
minden viselkedést, ami a közösség szeme láttára zajlott, azonnal jutalmaztak vagy szankcionáltak, így mindenki azonnali visszajelzést kapott magatartására, tudására és társadalmi státuszára vonatkozóan. Ez a „rögtönítélő bíróság” így tudta a lehető legkevesebb energiával fenntartani a rendet és megőrizni a közösség minden tagjának szerepét a helyi társadalomban. Ez a tudás nem egyéni és nem tanulható könyvekből, erre a spontán normatív szabályozásra csak a közösségi alkalmak nyújtanak lehetőséget – többek között ezért olyan rendkívüli veszteség, hogy népi kultúrán nagyobbik része ma már csak emlék, archívumok lakója.
Nyitókép: Kókány Jenő/Fortepan
A cikk a Turisztikai Marketing Ügynökség támogatásával készült.
Ajánljuk még:
RÉGI IDŐK SZERETETNYELVE: NE HAGYJUK VESZNI A KALÁKA ÉLMÉNYÉT!
BÁRCSAK LENNÉNEK ASSZONYI DOLOGTILTÓ NAPOK! – EGY HAGYOMÁNYÉLTETŐ FEMINISTA VALLOMÁSA
AKI TÁRSASJÁTÉKOZIK, ROSSZ EMBER NEM LEHET
Panelből tanyára: ilyen az élet 150 állattal, egy férjjel és egy gyerekkel
Szabadság, mindennapi boldogság, végtelen türelem, határtalan nyugalom, valamint óriási lemondás – ezt jelenti Nagy Anitának a felelős állattartás. Nap mint nap jelesre vizsgázik ebből, pedig nem kis terhet vett a nyakába: hátrahagyta megszokott életét, és családjával együtt egy tanyára költözött. Ma már százötven állatról gondoskodnak.
