Régi idők szeretetnyelve: ne hagyjuk veszni a kaláka élményét!

Szocio

Régi idők szeretetnyelve: ne hagyjuk veszni a kaláka élményét!

A társasmunka, a kaláka (egyes helyeken móva, segítség, koceta) a társadalmi identitásunkat, kultúránkat meghatározó örökség, ami ritkán még ma is fellelhető, megtapasztalható – és a kulturális gyökerekhez való visszanyúlás egyik legszebb módja.

Városi lányként, a faluközösség élménye nélkül nőttem fel. Ha valamit meg kellett csinálni odahaza, két lehetőség közül választhattunk: vagy a saját kezünkkel raktuk össze, vagy mesterembert hívtunk. Kivéve, amikor anyuék be akarták csempészni a karácsonyfát a nappaliba. Az mindig családi elterelő-hadművelet volt. De leszedni a kiskertnyi spenótot, felásni a pár lépésnyi veteményest, megnyesni az ölelésnyi bokrokat – sosem igényelt szervezett, többemberes munkát.

Régebben ilyen közösségi eseménynek számított a takarmánybehordás, a vályoghordás, a szüreti munkálatok, és esetenként a házépítés feladatkörei is ide tartoztak. Egy kiadós tál ételért, vagy még inkább viszonzott szívességért cserébe a munkát a családnak nem egyedül, önerőből kellett elvégeznie.

És természetesen, amikor ennyi jó ember összefut, nem maradhatnak el a jóízű beszélgetések, közös zenélések sem a munka mellett és annak végeztével. Korábbi időkben a kaláka sokkal elterjedtebb munkavégzési forma volt, melyet lelkiismerettel kellett végezni. Az a munkavégző ugyanis, aki odatette magát, elismerést és jó hírt szerzett a családjának, és számíthatott a viszonzott segítségre is.

Ebből világossá válik, hogy a kalákának közösségformáló ereje is volt, nagymértékben meghatározta a falvak, családok egymáshoz fűződő viszonyát.

Úgy is tekinthetünk kulturális örökségünk ezen részére, mint a kollektív magyar identitásunkat átható szeretetnyelvre.

A szívességek szeretetnyelvére, ami a segítségnyújtáson keresztül informálja a fogadó felet arról, hogy egy megbecsült, szeretett személynek tartják a csoporton belül. Az egy mindenkiért, mindenki egyért egyszerű megnyilvánulása.

A kaláka egy híd, amelyen keresztül a segítséget kapó felek megélhetik, hogy egy nagyobb csoporthoz, közösséghez tartoznak. Ez a tény pedig minden család számára akkor és ma is megtartó erőt jelentett, és láthatóan szembe megy azzal az individualista társadalmi szerveződéssel és társadalmi identitással, amely Európában, de főleg nyugaton jellemző.

Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy miben lenne más az életünk, ha nem hagytuk volna kikopni ezt a hagyományt a mindennapokból? Ha a kerítés felújítása, a szobák kifestése legalább olyan kaláka lenne a számunkra, mint apáink és nagyapáink számára volt. 

Érdekes azt is megvizsgálni, hogy

az egymásnak végzett bevásárlások, a család gyermekeinek közös felügyelete nem a modernebb, letisztultabb formája-e a kalákának?

A nagy diófa megnyesése, ágainak elégetése és elosztása után a finom gulyás illata minden bizonnyal egybecseng valahol azzal az élménnyel, amelyet felmenőink a kaláka során megéltek.

Van tehát remény, hiszen a társasmunka kultúránkba oltott formája kissé megfogyva, de napjainkban is jelen van a kisebb települések, összefogóbb közösségek életében.

Valamivel talán kevesebben, apróbb kertekben, plazmatévés nappalikban, vírus által kierőszakolt helyzetekben visszaköszönhet most is a kaláka élménye. Csak engednünk kell a csábításnak, hogy máshogy éljük meg az élet egyes helyzeteit, hogy talán megint megérezzük, hogy az összefogás, a szívességek olyan nemzeti szeretetnyelvünk lehetnek, ami már évszázadokon át összehozott bennünket, és amibe érdemes lehet kapaszkodnunk a jövőben is!

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon
Fotó: adományozó: Jurányi Attila/Fortepan

Ajánljuk még: 

AMIRE CSAK A NOKEDLISZAGGATÁS TANÍTHAT MEG
HA VAN SZÍVBE MARKOLÓ NYÁRI ILLAT, AKKOR AZ NEKEM A NYERS, FRISSEN FOSZTOTT TEJES KUKORICA ILLATA

 

 

 

Már követem az oldalt

X