Egy hosszúkás parasztházban töltöttem a gyerekkorom első tíz évét. Olyanban, amelyiknek minden szobája egymásba nyílik, és az oldalán egy hosszú folyosó is összeköti azokat. A mi folyosónk fedett volt, hozzáépült a házhoz, egyik oldala végig tele volt ablakokkal, amiken át kiláttam az udvarra. Egyik végében volt a konyha, a másikban a fürdő. Emlékszem, hogy ott mindig nagyon hideg volt, télen sprinteltem a melegből a folyosón át a fürdőbe. A pár méter alatt alaposan megcsócsált a hideg foga. Nyaranta pedig muskátliszirmok ragadtak a talpamra, mert az ablak mellett egy nagy, vas virágállvány roskadásig volt színes muskátlikkal.
Viharok idején a fehér csipkefüggöny mögé bújtunk, rákönyököltünk a párkányra, és számoltunk a villanásoktól, hogy milyen messze csaphatott le a villám.
Kék-fehér csempe volt a padlója, és beleborzongok, ha eszembe jut, hogy mennyi emléket őriz. A rohanó talpaim dobogását, a széttört tányér szilánkjainak nyomát, amit egy hirtelen ugráló szöcske miatt dobtam el. Haldokló virágszirmok vérét.
Erről a folyosóról be lehetett járni minden szobába. Középütt volt a tévészoba, ahonnan át lehetett járni a mama szobájába és a vendéglőbe, ami estére némi bútortologatással és átalakítással hálószobává változott. A mama szobája és tévészobából nyíló spejz volt a kedvenc helyem. Ezekben a szobákban mindig várt valamilyen meglepetés, sosem tudtam, mire bukkanok rá a felfedezéseim közepette.
A mamának hatalmas, fából faragott franciaágya volt, hatalmas dunyhákkal és párnákkal. Tükrös, ébenfekete szekrények ölelték körbe az ágyat amelyek egy egész történelmet rejtettek el magukban: kucsmákat, díszes fejkendőket, bundákat, tompa orrú, fényes, barna cipőket.
Gyakran az ágy alól szedtek elő anyuék, mert szerettem ott a dobozokban kutatni. Hol fényképeket találtam meg, máskor diafilmeket, vetítőgépet, régi cipőket.
Óriási labirintusnak láttam a házat, pedig nem volt sok hely. Én anyuékkal aludtam a hálóban, a bátyám a mama ágya végén egy válendán. A háznak ez az elrendezése lehet, hogy sokaknak nem tűnik komfortosnak, és valóban:
nem volt mindenkinek külön szobája, nem lehetett csak úgy elvonulni egymás elől, ugyanakkor ettől vált családi fészekké ez az otthon. Hogy mindig együtt voltunk, és láttuk a másikat.
Egyébként is mindenkinek megvolt a maga helye. A miénk, gyerekeké volt a fotel a tévé előtt, az én helyem a tévé szoba alatti asztal volt, bunker búvóhelyként. A vendéglő ágya apué volt, amikor ledőlt délután aludni vasárnap, és anyué volt a konyhaasztal, ott kézműveskedett.
És ott volt a mama birodalma, a nyári konyha, amit mi csak hátsó épületnek hívtunk. Ha magányra vágyott, akkor mindig oda vonult vissza, főzött. Volt saját kis sparheltje, konyhafelszerelése piros és kék zománcozott lábasokkal. Az épület egy részét elfoglalta a felhajtható pincelejáró, amire féltem rálépni. Néha füstös illat hatotta át a levegőt, a disznóvágások után itt is lógtak a kormos ágakon a szalonnák és a jóféle kolbász. Itt volt a srót helye is, annak, és a búzának az illatát is mélyen magamba szívtam, ha leültem a kisasztalához enni a hokedlire.
Tojásos nokedlit ettem nála sokszor, málnahabot, és házi almakompótot, amit frissen készített.
Ahogy tavaszodott, egyre több időt töltöttem ott, mert az épület falai jól kint tartották a meleget. Gyakran szaladtam be csak azért, hogy hűvös levegőben lehűtsem a felforrósodott bőröm, olyankor mindig kaptam a mamától hideg málnás szörpöt. Nyári konyhánk volt amúgy a másik mamánál is. Nyaranta ott gyülekeztünk a családdal, a mama ott főzött, sütött, miközben körbeültük az asztalt. A spájz legvégében pedig mindig ott lapultak a csokis-rózsaszínes, piskótás pudingok talpas pohárban.
Érdekes, hogy a hátsó épületek és a nyári konyhák milyen szerepet töltöttek be régen az emberek életében. Jó időben mindenki kitelepült oda, és bár a vendéglőszobát tartották fent – szinte érintetlen állapotban – a vendégeknek, a család mindig a nyári konyhába települt. Ott pezsgett igazán a családi élet.
Nem is olyan rég újra benéztem a régi otthonomba. Minden olyan pici benne, pedig emlékszem még az érzésre, amikor rádöbbentem, hogy ma van az a nap, hogy felérem a konyhapultot, és le tudok venni onnan bármit. Meglepően szűkös a hely, de még mindig nagyon jó bemenni spájzba, és még mindig olyan érzés, hogy bármelyik zugában rálelhetek valami kincsre.
Minden más már átalakítva. A nyári konyha is. De ha belépek, még mindig látom a mamát ott főzni. Látom a kék házi otthonkáját, a lepattant zománcú kis lábost, amiben illatozik a házi almakompót. Ilyenkor rám néz, és azt mondja:
„Mi van, tubicám?”
Nyitókép: 123RF
