Szocio

Építs falut magad köré a városban! – Nem csak a te magányodon segít

Egy kisvárosban élek, ahol azt hihetnénk, mindenki mindenkit ismer – de ez nem igaz. Az a falu viszont ilyen volt, ahol felnőttem, és egy másik is, ahol évekig éltem. Ott mindenki ismerte egymást és a szomszédok még azt is tudták, kinek mi fő a fazekában: pénteken mindenhol bableves.

Persze, ez néha sok volt, máskor meg nagyon is jól jött, hogy ennyire ráláttunk egymás életére és szokásaira, mert így hamar észrevettük, ha valaki bajba került. Nem ment a boltba Marika néni? Nem battyogott el előttünk Józsi bácsi a szőlő fele, pedig ilyenkor szokott?

Ilyenkor valakinek biztos szöget üt a fejébe a változás vagy a hiány, és aztán – ahogy mondani szokták – átlép az illetőhöz, hogy megnézze, minden rendben van-e. Legalább bekurjant hozzá. Ha nem válaszol, akkor pedig baj van, ha ugyanis elutazott volna az illető, arról tudott volna az egész falu. Mesélte volna, látták volna buszra szállni, látták volna, hogy megjött érte a gyerek az autóval. Az autóval, aminek vásárlása, lecserélése szenzációnak számít.

Falun tudjuk, ki mikor van otthon, melyik busszal érkezik, kivel barátkozik, kivel van jóban. Igen, azt is tudjuk, ki kivel van úgy jóban: lehet azt látni, érezni, elég egy szemlesütés vagy egy intő kéz, egy kósza mosoly, ami másként ragyog arra, akire nem kellene. Persze, azt is látták, ha nem a saját háza felé indult, hanem a másik irányba, és tudták, ki lakik ott.

Néha persze csak pletyka volt az egész, de a falu akkor is mindent lát, hall, ott a fának is füle van. Akkor is, ha az információáramlás ma már kicsit tapintatosabban zajlik, és jobban elszigetelődnek egymástól az emberek. De mégis erősebb a közelség, mint a városokban, mert vannak központi helyek, a bolt, a kocsma, a posta meg a templom, ahol mindig ugyanaz a kevés ember gyűlik össze rendre.

Egy kicsi falu együtt füstöl be, ha hideg van, együtt gondol, együtt él, lélegzik és ma is többet tudnak egymásról a benne élők, mint városon a szomszédok.

Sok szempontból furcsa nekem, hogy városban élek, bár gyökeret vertem itt, ismernek sokan és megállok beszélgetni is itt-ott, a kedvenc cukrászdámban a kedvenc felszolgálóim tudják, hogy a mákos sütijüket szeretem a legjobban, hogy laktózérzékeny vagyok és olvassák a cikkeimet is. Reagálnak. Itthon vagyok ebben a városban, ismerős a tér, amin keresztülvágok, amin loholok, ha ügyet intézek, ahol nyáron sokszor zene van, ingyen koncert meg nagy tömeg.

Pár hónapja figyeltem fel egy idős nénire, aki a szomszéd lakótelepen él. Folyton az ablakból les kifele. Nem szól senkihez, csak néz. Néha integet, de nem integet vissza neki senki. Egyedül él, egyedül látja el magát, de ezt addig csak sejtettem, amíg meg nem láttam, hogy a háztömb másik felén lapuló kisboltba jár. Kerekes kocsit húz maga után, nehezen jár, és nem kíséri senki. Egy személyre vásárol be, ez egyértelmű. Nem tudtam, hogyan került erre a lakótelepre, ami szemlátomást idegen a számára. Ebbe a közegbe, térbe, ami nem az övé, ahol nem ismeri senki. A postás se, mert őt kérdeztem: de nem tudott semmit. Nem kapott levelet soha, se csomagot. Nem kereste, nem hívta senki.

Néhány hete megint az ablaka alatt haladtam el, és valamiért csak úgy felintegettem neki. Tétován visszaintett, mint aki nem hiszi el, amit lát. Másnap megint integettem és aztán mindig, ha arra haladtam. Sejthetitek.

Az integetést mosoly és köszönés követte. Szép időnk van. Ismerkedés.

A néni tényleg egyedül él. Egy másik megyéből költöztette ide az egyszem fia, aki a költözést követő hónapban meghalt. Egyszerűen megállt a szíve. A faluba, ahol egész életében lakott, nem tud visszamenni, mert a fia eladatta vele a házat. Most már ez a lakótelep az otthona, ahol hivatalból se csönget be hozzá senki, mert azért ellátja magát. Boltba megy, meg odakuporodik az ablakba és néz kifelé – keresi a kapcsolatot.

Remélem, nem én leszek az egyetlen.

Remélem, épül egy „falu” köré, gyökeret ver ő is.

Tudni fog mindenkiről mindent, és hozza, viszi a híreket. Remélem talál barátokat, vele hasonlókat. Szerintem megérdemli. Finom mákoskalácsot süt.

Fotó: Fortepan / Buzinkay Géza

Ajánljuk még:

„Először cselekszünk, csak utána beszélünk, ettől tudunk hitelesek maradni” – riportunk a Budapest Bike Maffia munkájáról

A 2011 óta működő Budapest Bike Maffiával még akkor ismerkedtem meg, amikor egy zuglói közösségi tér helyiségein osztoztunk. Míg én néhány önkéntes társammal az udvaron szerveztem a bevásárlóközösség átadónapjait, ők az épületen belül készítették hétről-hétre a szendvicseket, amit aztán biciklivel szállítottak ki az utcán élőknek. Lelkesedésük azóta is töretlen, viszont érdekes és egyre innovatívabb ötletekkel állnak elő arra nézve, hogyan is lehet igazán segíteni a rászorulókon. A civil szervezet vezetőjével, Havasi Zoltánnal beszélgettünk.

 

Már követem az oldalt

X