Higgyünk az idősek bölcsességében: takarékoskodjunk úgy, mint ők

Intézeti gyerekként igen kevés pénzt birtokoltam, azt a néhány fillért, amit kaptam, azt egy-kettőre el is vertem. Jellemzően édességre. Kellett az a pillanatnyi boldogsághoz – utólag is belátom. Ráadásul tényleg nagyon kicsi volt az az összeg, amivel gazdálkodhattam volna, nem volt nehéz elkölteni. Ráadásul gyerekként nem volt se rálátásom, se kellő tudásom ahhoz, hogy felfogjam, a takarékosság azt (is) jelentheti: egyszerűen nem költöm el egy ideig a pénzt. Vagyis megtartóztatom magam a vásárlástól egészen addig az időpontig, amíg egy bizonyos pénz össze nem gyűlik. Gyerekként ez a lehetőség meg se fordult a fejemben – ami jött, az folyt is ki a kezemből. És ugyanez volt a jellemző azokkal a bevételeimmel is, amit „munkáért” kaptam, vagy ha olyan szerencsém volt, hogy a visszaváltott üvegek után járó pénzt vagy annak egy részét megtarthattam. Rögvest elfagyiztam, haza se ért velem az a kis pénzecske.

Aztán felnőtt lettem, anyuka, és rendelkezésemre álló (kevéske) pénz eleinte úgy szaladt el, ahogy bejött. Nulla tapasztalatom volt a pénz helyes kezeléséhez, nem volt megfelelő tudásom a beosztáshoz, se helyes szülői minta, amire építhettem volna. De gyorsan be kellett látnom, hogy szükséges egyféle rend ebben, egy vonalvezetés, mert felelősséggel tartozom a gyerekemért, később már a gyerekeimért. Olyan nincs, hogy ne maradjon hónap végére pénz, hiszen mindennap enni kell, a számlákat be kell fizetni és néha olyan élmény is kell a családnak, ami pénzbe kerül.

Tanulni, de kitől?

Jó szülői példa híján nekem sokat segített mások tapasztalata, elsősorban a volt férjem nagymamája – aki már többször szóba került cikkeimben –, mert ő ezen a területen is bölcs volt. Tulajdonképpen a mai napig az ő végtelenül egyszerű, józan hozzáállását követem pénzügyi területen is.

Az ő egyik bölcsessége így szólt: Soha ne nyújtózz tovább, mint ameddig a takaród ér. Nála ez több dolgot is jelentett egyszerre: először is azt, hogy jól fontoljuk meg, mire akarjuk kiadni a pénzünket – ne vágyjunk olyan dologra, amire nem jut, és kész. Másrészt azt is, hogy kerüljük el az adósság csapdáját. Szerintem Dédó soha nem vett fel hitelt és szó ami szó, inkább én kértem tőle kölcsön időnként, mint fordítva. Tényleg kerülte az adósságot, és nemcsak azért, mert az személyes kiszolgáltatottságot is jelentett volna számára és azt nem viselte jól, de azért is, mert az adósság lehet a legnagyobb akadálya a spórolásnak.

A másik bölcsessége éppen a spórolással, egészen pontosan a megtakarítással kapcsolatos: tőle tanultam meg azt, hogy nincs olyan kicsi jövedelem, amiből ne kellene félretenni egy keveset. Ő a tizedben hitt. Mindegy, hogy lehetett, vagy nem lehetett, ő minden,

de tényleg minden beérkezett pénz 10 százalékát elrakta, és kész.

Engem is erre biztatott. Akkor is, amikor úgy hittem, lehetetlen ennek a kívánalomnak megfelelni, mert annyira kevés pénz folyt be, hogy nem láttam milyen módon csíphetnék le abból akár egyetlen forintot is.

Mégis hallgattam rá, elraktam. Itt lépett életben a következő bölcsesség: amit elraktam, az nincs. Azzal a továbbiakban nem számolhatok, arra nem alapozhatok, így azt kell a korábbiaknál sokkal okosabban beosztanom, ami a tized elrakása után megmarad. Bármennyire is lehetetlennek tűnt először, azért hamar kiderült, hogy

a kevésnél is kevesebb pénzt is beosztom, ha arra kényszerít az élet.

Máig hasznos bölcsessége Dédónak az is, hogy a kötelező kiadásokat azonnal fizessem ki – nincs apelláta, nincs csekk-tologatás. Bevallom ezt nem sikerült maradéktalanul átvennem tőle – de ő így csinálta, és nagyon is jól tette. Szerinte a nyugodt alvás feltétele az, ha a számlákat azonnal befizetjük, ráadásul akkor nem csábulunk el olyan dolgokra, amikre nem szabad, hiszen azonnal szembesülünk azzal, hogy a befizetések (plusz az egytized lecsípése után) mennyi pénzünk marad.

Ha kevés, akkor azt a keveset kell beosztani nagyon-nagyon okosan és óvatosan. És annak beosztásának alapfeltétele, hogy egyébként meg takarékosan bánunk a tárgyainkkal, az energiával és az élelmiszerrel is.

E gondolat mentén akadt még néhány igen hasznos bölcsessége:

• Tőle tanultam meg például, hogy a zoknikat megstoppoljuk, a ruhákat megvarrjuk, a cipzárt kicseréljük – nem dobunk szemétre semmit, amit meg lehet javítani, mert azzal pénzt lehet megtakarítani.
• Tőle tanultam meg, hogy élelmiszert nem dobunk ki – a maradék maradékát is fel lehet, és fel is kell használni.
• Tőle tanultam meg, hogy tegyek fedőt a fazékra, és a sót csak forrás után rakjam a vízbe, mert így energiát spórolok.
• Tőle tanultam meg azt is, hogy az otthon gyúrt tészta olcsóbb és finomabb, mint a bolti.
• És azt is, hogy a főzés ugyan igazi rabiga is lehet, de sokkal olcsóbb, mint hideget enni (az étterembe való étkezés meg se fordult a fejében, az olyan luxus volt, amivel ő maga sose számolt).
• És azt is, hogy a mosógép vize tökéletes wc-öblítésre, és hogy az esővízgyűjtő hordó remek találmány, ráadásul a növények is hálásak lesznek érte.

Napestig sorolhatnám a pénzt a családi kasszában tartó praktikáit, de ezeknél is fontosabb volt számomra az a bölcsessége, amit öntudatlanul adott át: mert takarékossága soha nem volt öncélú, ő azért gyűjtögetett, hogy minket kíméljen. Soha nem akart teherré válni, másra rászorulni.

Ahogy ő fogalmazott: „Mindig legyen annyi pénzed lányom, hogy legyen mit enned, legyen hol aludnod, legyen meleg kabátod. És annyi, hogy sose legyél más keze-lába, kapcája”.

Bárcsak újra elmondaná nekem.

Nyitókép: Fortepan / Bauer Sándor