„Bizniszeltem még a Jóistennel is, hogy mindegy miképp, csak gyógyuljon meg a férjem”

„Hogyan lesz valakiből agysebész?” – tettem fel a kérdést Zoli kezelőorvosának. Ő elmondta: hatéves kora óta erre a pályára készült, akkor avatta be az anyját is a tervbe. „Nem lepődött meg, anyja fia voltam. A Széna téren laktunk, mikor kicsi gyerek voltam, a II. világháború egyik legvéresebb ostroma zajlott ott. Akkor a pincében húztuk meg magunkat viszonylag hosszú ideig. Rajtunk kívül még néhány nő volt ott, a gyerekeikkel. ’44 december 24-én teljes áramszünet volt, másnap leállt a villamosközlekedés. Az élelmiszerkészletek az ellenséges oldal kezére kerültek. Éheztünk. Anyám egyik nap megszólalt: »ebből elég, elmegyek szerzek valami ehetőt«. A Déli pályaudvar irányába indult, a legsúlyosabb harcok ott már elültek. Rengeteg halott katona feküdt az utakon. Anyám későbbi mesélései alapján nagyon félt, de leküzdötte, mert csak az zakatolt a fejében, hogy enni kellett adni a gyereknek, vagyis nekem. Egyszer csak meglátta a megoldást: egy lovat. Hogy került oda, kié volt, nem számított. Anyám fogta és hazahozta. A kényszer nagy úr és mi bizony nagyon éhesek voltunk” – mesélte egyszusszra a doktor. Tizenévek távlatából is emlékszem erre a történetre, részben a folytatása miatt. Ugyanis a doktor felém fordult, és azt mondta zárásként: „Hédike, maga az édesanyámra emlékeztet engem”.

A doktor édesanyja ismeretlenül is nagyban hatott az életemre. A története sokszor eszembe jutott, mikor olyan kezelést intéztem Zolinak, amit nem támogatott az OEP, vagy amikor valamilyen speciális, általában beszerezhetetlennek mondott készítmény után rohangáltam. A férjem betegsége alatt így visszanézve kicsit úgy tűnik, én szakadatlanul intézkedtem, telefonáltam, kiabáltam, kérdőre vontam mást. Néha sírtam, tárgyaltam, alkudoztam. Bizniszeltem, még a Jóistennel is, hogy mindegy miképp, csak gyógyuljon a férjem. Ha kidobtak az ajtón, bemásztam az ablakon. Éheztem lelkileg. Megnyugvásra vágytam. Amit elértem egy mérföldkövet, jött a következő, nem volt megállás, folyamatosan pörögtem a mókuskerékben.

Példának okáért: egy nap csörgött a telefonom, a Professzor úr volt a vonal másik végén. „Hédike, lenne egy kezelés, amit szerintem csak maga tud elintézni. Sokat segítene Zoli életminőségének a javulásában”. Megbeszéltük a részleteket, kihez kell mennem, mi a szakterülete, hol tudok utánaolvasni az orvosi eredményeknek, a tapasztalatoknak. (Mert én bizony készültem: jegyzeteket gyártottam és kérdéseket írtam, nehogy elfelejtsem bármit is megemlíteni, ami fontos lehet.)  Még vonalban voltunk a professzorral, kattogtam, mit hogy kellene elkezdeni. Éreztem, nagyon nehéz menet lesz. Kibukott belőlem a beszélgetés végén: „rendben, professzor úr, elmentem lóért.”

A mondat szállóige lett, Zoli is gyakran mondta később, „el kéne menni lóért.” Ezek a 150 százalékos teljesítményt igénylő ügyintézések nagyon kimerítettek, állandó szolgálatban voltam, nem volt pihenőidő. De egy-egy sorbanállás vagy vonatút közben, esetleg a kórházi büfében kávézva arra gondoltam, Budapest legsúlyosabb ostrománál 43 ezer emberből 700 ért célba. Én a 700 között akartam lenni, sőt, a legelső. Versenyt kellett futnom az idővel.

Aztán nem kerültük el a műtétet. Azt a műtétet, ami után 5 százalék volt, hogy Zoli öntudatánál legyen ébredéskor. Mivel a beszédközpontjában helyezkedett el a daganat, jó esély volt arra, hogy beszélni nem fog tudni semmiképp. Vállalta a műtétet. Azt mondta, öt százalék a normális életre jobb esélynek tűnik, mint a fájdalmas betegség utáni biztos halál.

A családtagok, barátok, ismerősök mind másképp reagáltak. Többen elmondták, hogy szerintük ez rossz döntés, és alternatívát kellene keressünk. („A szomszédom szomszédja szedett egy készítményt és teljesen eltűnt a tumor” vagy éppen a „Tudod, fejben dől el”-típusú kijelentésektől ekkoriban kiszaladtam volna a világból. Ma is kiszaladnék legszívesebben.)

A műtét napján nagyon izgultunk mind a ketten. Zolinak a 2,5 órás műtét alatt beszélnie kellett, hogy az orvoscsapat lássa, minden jól halad-e. Én lerágtam a körmeimet a folyosón várakozva. Mikor kitolták Zolit, mosolyogva mutatta a V, azaz győzelem jelet. Hirtelen odalépett hozzám az orvos-team egyik tagja, egy hölgy. „Nagyon jól néz ki a szandálja, megkérdezhetem, hogy hol vette? A férje említette, hogy múlt héten vásárolta egy leárazáson.” Teljesen lesápadtam. „Mit mondott még rólam?” – kérdeztem félve. Kezdtem nagyon kínosan érezni magam. A doktornő csak mosolygott: „elmesélte, hogy a felesége milyen ügyesen tud lovakat szerezni. Jókat derültünk a beavatkozás alatt.”

Zoli soha nem panaszkodott, méltósággal viselte a halálos ítéletében foglaltakat. Nem szerette, ha azt éreztetik vele, hogy beteg. Nyüzsgött, érdeklődött, beszélgetett velem és a fiunkkal a végsőkig. Kénytelenek voltunk mindketten elfogadni a helyzetet, és nem a miértek utáni válaszokat kerestük. Humorral néztünk mindent, a legszörnyebb helyzetet is igyekeztünk a magunk groteszk módján feldolgozni. Nálunk nevetni lehetett, ami ugyanolyan stresszoldásként funkcionált, mint máshol a sírás. Mi így ventilálhattunk, engedhetjük ki a fáradt gőzt és töltődhetünk amíg nem kell újból csatába indulnunk, megvívni a harcunkat. Mert előbb utóbb mindig menni kellett, szerezni kellett egy újabb lovat. De azt is könnyebb volt úgy, hogy előtte erőt gyűjthettünk. Közben pedig röhöghettünk a nyomoron.

Letenyei Hédi a férjével való közös életéről és a betegségről cikksorozatot ír, ennek egy részét olvastad most. Ha érdekel történetük, illetve az annak kapcsán kibontakozó társadalmi, emberi konfliktusok, ezen az oldalon találod a sorozat többi részét, többek között arról, vajon milyen a jó özvegy, arról, miképp beszéljünk egy óvodással a halálról, vagy arról, miért menjen nyaralni egy rákos beteg.