„Azért érzékenyítek másokat, mert tudom, milyen elhagyatottnak lenni” – interjú Kováts Rozival

Különleges könyvet adtál az olvasók kezébe, több szempontból is: egyrészt saját személyes élményeidet osztod meg egy olyan betegségről, amiről keveset tudunk, másrészt többen is megszólalnak a kötetben, akik segítettek neked az évek során, harmadrészt pedig a könyv végén egy speciális összefoglalót is találunk KÉK-ül írva, amely az első olvasáskönnyítő szépirodalmi szöveg a szövegértésben akadályozottak számára. Mi volt az elsődleges cél a könyv megírásával?

Koraszülött voltam, majd később az is kiderült, hogy az agykamrából nem ürül az agyvíz rendesen, ezért söntöt kellett operálni a fejembe, és ehhez még rengeteg más probléma is társult. Sokmindent éppen a kezelések során rontottak el. A könyvben nem az a lényeg, hogy mit rontottak el az orvosok vagy mi lett volna, ha nem történik meg mindez. Inkább az volt a célom, hogy beszéljünk róla, ne legyen tabutéma a betegség, és hogy az érintetteknek, a szüleiknek segítsek a történetemmel, hogy velük ne fordulhassanak elő ilyesmik.

A betegségek tabuizálásának része, hogy bizonyos állapotokhoz sztereotípiák kapcsolódnak. Például a fizikai sérüléssel születettekről gyakran gondolják, hogy értelmileg is sérültek. Te is tapasztaltál ilyen viszonyulást?

Ez nagyon érdekes téma, és nem ennyire egyértelmű a helyzet. Létezik sztereotípia, de szerintem másképp kell megközelíteni a témát. Fontos észrevenni, hogy nem helyes a sérülés kifejezést használni, mert ilyen esetekben túl általános, és sokszor nem egy ideiglenes, mint pl. egy bokatörés, hanem egy végleges állapotról van szó.

Én ismerek olyan embert, aki értelmileg ép, de olyan típusú mozgáskorlátozott, hogy mindenben segíteni kell őt, és beszélni sem tud. Egyfajta verbalió (tablettel és egy fejpálca) segítségével tudja kifejezni magát. Nagyon okos, pontos és határozott véleménye van a világgal kapcsolatban. Ő napi szinten találkozik ezzel a viszonyulással, mert aki nem ismeri őt, az csak egy magatehetetlen srácot lát, akinek még a WC-használatban is segíteni kell, aki nem tud beszélni, ezért azt hiszik, hogy értelmi fogyatékos, holott nem erről van szó. Én nem kapok ilyen megjegyzéseket, hiszen az érintettségeim nem azonnal, első látásra feltűnőek. Sokszor épp ez jelenti a problémát a mindennapokban.

A könyvem is erre hívja fel a figyelmet, hogy mindenkivel lehet kommunikálni, ezért tartalmaz KÉK-összefoglalót. Fontos, hogy kérdezzünk, és ne ítélkezzünk: figyeljünk oda egymásra! Ha nyitottak vagyunk a másikra, meg fogjuk látni az ő esendőségeit, vagy ha nem, tehetünk felkérdéseket és máris nem gyártunk tabutémákat, nem erősítünk sztereotípiákat.

Fotó: Roggs Fényképészet

Miben speciális ez a KÉK-összefoglaló?

Magyarországon korábban nem született olvasáskönnyítő módszerrel megírt irodalmi szöveg, ez az első ilyen történetmesélés. Farkasné dr. Gönczi Rita írta meg magát a szöveget, amit le is teszteltük a Debrecen Nagytemplomi Református Egyházközség Immánuel Otthon és Iskola önérvényesítő csoportjának tapasztalati szakértőivel, ők lektorálták a munkát. Ezt a módszert egyébként a Gyógypedagógiai Főiskolán lehet tanulni, és most már vannak kezdeményezések, amelyek bizonyítják, érdemes volna szélesebb körben is alkalmazni.

Amikor sztereotípiákkal való megküzdésről kérdezlek, például a könyvben megfogalmazott iskolai élményekre gondolok, arra, hogy nem mindig volt komfortos számodra az iskolai közösségbe tartozni. Miért?

Azok a fajta bántások vagy csúfolások, amiket én kaptam, azért történhettek meg, mert nem volt jól kommunikálva, hogy én mivel élek, ez hogyan korlátoz, és miként tudnak hozzám közeledni a többiek.

Én azt tapasztaltam, hogy könnyű kapcsolódni hozzád. Te könnyen teremtesz kapcsolatokat?

Igen, de önmagában az, hogy nem vagyok teljesen önálló, mindent meghatároz. Nekem meg kell bizonyosodnom arról, hogy a másik tudja, kivel áll szemben. Alapvetően barátkozós típus vagyok, de tudom, hogy alkalmazkodni kell hozzám, ahogy persze nekem is alkalmazkodnom kell másokhoz.

Vagyis meg kell tanítanod a környezetedet, mire figyeljen oda. Ehhez részedről is speciális érzékenység szükséges. Te mire figyelsz, hogy kommunikálsz az állapotodról?

Van, amire lehet tanítani az embereket és van, amire nem, mert szocializáció kérdése. Persze, ha nem lennék tartós beteg, akkor biztos, hogy ennyire nekem sem lenne küldetéstudatom az érzékenyítés. Számomra azért fontos az érzékenyítés, mert tudom, milyen elhagyatottnak lenni, milyen az, amikor nincsenek barátaid, és azt szeretném, hogy a többi sorstársammal ez ne így legyen. Ehhez elengedhetetlen, hogy megismerjenek téged, a hendikepjeidet, és ahhoz meg a felvilágosítás kell!

Szólsz, amikor valaki nem érti, mi történik, vagy nem veszi észre, hogyan kellene reagálnia? Elmagyarázod, mit kell tennie?

Igen, mert a könnyen érthető, tiszta és őszinte kommunikáció mindenen átsegít, a KÉK alapja is ez: ezt mindenki megérti, és mindenkinek a dolgát megkönnyíti.

Fotó: Roggs Fényképészet

Tavaly érettségiztél, és megjelent az első könyved, amely nagy mérföldkő számodra és amelyből egyértelműen kiderül: az érzékenyítés tartós missziód. Mik a további terveid?

Az írás mellett célom, hogy átlagos munkát is tudjak végezni, például adatrögzítést. Nagyon szeretek papírokat rendezni, kitölteni, rendszerezni. Egy autista osztálytársam azt mondta, hogy „amatőr autista” vagyok, mert kocka vagyok: ha valami nem úgy van, ahogy lennie kell, azt nagyon nehezen csinálom, tehát néha nem vagyok rugalmas.

Hogyan tervezed a leválást?

Ez jó kérdés, és nagyon nehéz is egyben. Az önállósághoz vezető úton a továbbtanulás és a munkavállalás következik. Vannak még projektötleteim, amiket szeretnék megcsinálni, illetve szeretnék egy munkahelyet is találni.
Több megkeresésem is volt, például a Mosoly Alapítvány titkárnői feladatai kapcsán is megszólítottak, de gondolkodom most a marketingen, rájöttem, hogy mennyire szeretek posztokat írni, kitalálni új dolgokat. Jó volna elhelyezkedni valahol, majd egy kis lakásba költözni és önállóan élni.

Fotó: Roggs Fényképészet

Érzékenyíteni csak az képes, aki maga is különösen érzékeny. Követed a sajtóban a háborús eseményeket?

Követem, de nagyon csínján. Napokkal később is visszatérnek a látottak és nem tudok szabadulni tőlük, mélyen érint, ami ott és a menekülő emberekkel történik. Nagyon nehéz téma a menekültkérdés, akárcsak a tartós betegség, az örökbefogadás vagy egy gyermek elvesztése – felelősségteljesen kell beszélni ezekről, mert minden, amit mondasz, követni fog téged. Ha hangot adsz a véleményednek, fel kell tudni vállalni az ezzel járó felelősséget is.

Gondolkodtam rajta, hogyan tudnék segíteni, és az jutott eszembe, ha van olyan ukrán fiatal, aki sönttel él, és valami történik a söntjével, akár az életébe is kerülhet, ha nem tud kórházba menni vagy nem tud kommunikálni nyelvtudás nélkül. Abban lehetne segíteni például, hogy a hozzá hasonlók megtalálják azokat az oldalakat, ahonnan erről információt kaphat magyarországi tartózkodása alatt.