A fogyatékkal élő emberek szerelmi élete olykor még ma is tabunak számít. Gyerekkoromban méginkább az volt. Emlékszem, ahogy azt mesélték, látták, ahogy Marcsi és Zsoltika csókolóztak az egyik sarokban, pedig nekik nem lenne szabad, mert bár felnőttek, de értelmileg akadályozottak. Már akkor sem tudtam ezzal mit kezdeni, nem értettem, mi vele a baj.
Hallottam, ahogy a felnőttek, a szülők arról beszélgetnek, hogy mi lesz, ha a gyerekük szerelmes lesz. Mi lesz a hormonokkal? Mi lesz a szexszel? Aztán itt is volt, aki azt mondta: „nekik nem jár a szerelem”. Jobb, ha nem jutnak „tovább”.
Tényleg?
Pedig az én szememben a szerelem ennél jóval sokszínűbb.
Ezer arcát láttam gyerekként, amikor értelmileg akadályozott fiatalok közzé jártam a klubba, mentem velük kirándulni, számos farsangot és Mikulás ünnepséget töltöttem velük. Később gyógypedagógus-hallgatóként találkoztam sokukkal, mert oligofrénpedagógiára (értelmileg sérült gyerekek nevelésével foglalkozó – a szerk.) specializálódtam.
Mindeközben megtanultam, hogy a szerelem nem csak az, amit mi annak gondolunk: a szerelembe esés, csókolózás, párkapcsolat, felelősségteljes szex, összeköltözés, házasság, majd gyerek. Szerelem az is, ha tiszta szívből üvöltöd a buszon a mikrofonba Demjéntől a Hogyan tudnék élni nélküled? című számot, vagy ha, odaülnek melléd, és a szemedbe mondják nagyon hangosan sok ember füle hallatára, hogy „szép vagy, tetszel nekem”. Neked pedig lángol az arcod a zavartól.
Van, akinek ez illetlennek tűnhet, pedig ez annyira ösztönös, annyira ártatlan, hogy egyáltalán nem az.
Valahol mindannyian így kezdjük, csak hamar megtanuljuk a társadalmi illemszabályokat. A testünk kordában tartását. Az érzelmeink szabályozását. A határok át nem lépését. A szexuális vágyaink kezelését. Az értelmileg akadályozottak számára ez nehezebb feladat. Nekik ezt sokszor tanítani kell. Mindenkinek mást és másképpen, mert az értelmileg akadályozottak sem egyformák! El kell magyarázni nekik, mit illik és mit nem illik. Hogyan szabad, és hogyan nem. Milyen keretek között kell élni.
Jár a szex egy értelmileg akadályozottnak?
Persze, hogy jár! Joga van hozzá. Az egyetemen volt egy kurzusom, ahol egy fantasztikus idősebb tanárnő adott elő arról, hogyan lehet jól felvilágosítani az értelmileg akadályozott fiatalokat a szexuális élet velejáróiról. Képsorozatokat, illusztrációkat mutatott, életszagú történeteket hozott, és én végig arra gondoltam, hogy hol van ehhez képest az általános szexuális felvilágosítás? (Sehol?). Egyszerre volt nevethetnékem a megkönnyebbüléstől, hogy ennyire nyíltan beszélünk a témáról, és sírhatnékom, hogy miért csak most.
Mindenki a maga módján szeret
Van, akinek annyi jut a szerelemből, hogy kézenfogva sétál a barátjával. Vannak, akik sosem lesznek teljesen önállóak, és csak a szabadidejükben találkozhatnak. Van, aki aktív szexuális életet él, van, aki nem. Mások lakóotthonban élhetnek együtt. Mindegyikük más szinten éli meg a szerelem és összetartozás érzését. De nagyon fontos, hogy
meg kell kérdezni őket is, mit szeretnének, aztán fel kell mérni, hogy mi az, ami ebből megvalósítható.
A Szerelem az autizmus spektrumban című dokumentumsorozat az autista emberek szerelmi életéről mesél, miközben próbál arra tanítani, hogy legyünk nyitottabbak a téma iránt, az autista emberek iránt.
De az az igazság, hogy ilyen dokumentumsorozatot lehetne és kellene forgatni az értelmi akadályozottakról, a hallássérültekről, a mozgássérültekről, és szinte minden fogyatékossággal élő csoportról. A fenébe is, még a saját szerelmi fejlődésemről is tudnék forgatni egy dokumentumsorozatot! Az estékről, amikor azon vívódtam, hogy van-e jogom egyáltalán szeretni? És ha van, akkor egyáltalán kit szerethetek? Olyat, aki olyan, mint én, vagy teljesen egészségeset is?
Nyaranta táborokat szervezünk egy alapítvánnyal hallássérült fiatal felnőttek számára, ahol felragasztható tetoválásokat is osztunk. A kedvencem közülük ez: „A szerelem nem néz audiogramot”. És valahol ez az a mottó, ami összefoglalja azt, amit a fogyatékossággal élőkről és a szerelemről gondolok.
A szerelem nem néz audiogramot, se IQ-t, se látást, nem számol végtagot, nem méri a szociális készségeket, nem érdekli semmi ilyesmi. Csak jön és kész.
Nekünk meg el kell fogadni.
Ajánljuk még:
„AZ ALKOTÁS NYELVET AD A NÉMÁNAK” – RIPORTUNK BÖJTE CSABA ÁRVAHÁZÁNAK MŰVÉSZETI MUNKÁJÁRÓL
SEGÍTS A SEGÍTŐN! – KIVÉTELES INTÉZMÉNY KERÜLT CSŐDKÖZELI ÁLLAPOTBA
