Szocio

A kutyáknak sikerül, de nekünk nehezen megy: vajon tudunk még egymás vigasztalói lenni?

Figyelem a gyerekeket, a hozzám tartozókat, más kicsiket is. Milyen természetes módon, azonnal reagálnak, ha a másik bajba kerül: futnak, segítenek, hajolnak, adnak gyógypuszit, ne fájjon. Csak ne fájjon semmi a másiknak.

A vigasztalás képessége ösztönös, és nemcsak az emberekre, de sok állatra is jellemző. Gondoljunk csak a mellettünk élő állatokra, a kutyákra akár, akik azonnal megérzik a szomorúságunkat, és nem tágítanak mellőlünk, amíg nem enyhül a bánat. Képesek együtt érezni velünk, és ha át nem is tudják venni a terheket, kapcsolódnak hozzánk. Melegséget adnak. Térülnek-fordulnak, kézközelben maradnak, vagy éppen a kezünk alá lopják magukat. Ott vannak. Jelen vannak. Nem akarnak kitérni a szomorúságunk elöl. Nem menekülnek feladatba. Nem mondják, hogy most nem érnek rá. Nem fordítanak hátat, vagy ha mégis, csak azért, hogy jobban rájuk tudjunk támaszkodni. De ez igaz sokszor más kisállatra is – egységes, univerzális képesség a vigasztalás képessége a fejlettebb idegrendszerrel rendelkező élőlényeknek.

Mi néha mégis elfelejtjük, hogy ez az egyik legszebb tulajdonságunk emberként.

Figyelem a közösségi oldalakat. Valaki segítséget kér. Sokan közömbösek maradnak és nem reagálnak semmit. Páran kioktatják az illetőt és elmondják neki, hogyan kellett volna élnie, vagy azt, mi az a bizonyos dolgot, amit tennie kellett volna, mert akkor ugyebár nem lenne bajban, nem kellene segítséget kérnie. Jópáran eleve csalást feltételeznek. Alig akad-egy kettő olyan hozzászóló, aki nem fordít hátat, nem oktat ki, nem gyanít csalást.

Alig akad egy-kettő, aki kérdez és vigasztaló mondatokat fogalmaz meg. Lehet, hogy nem segít. Lehet, nincs is abban a helyzetben, hogy a konkrét esetben segíteni tudjon. De kapcsolódik. Együttérez. Empátiát mutat és gyakorol. Ott marad a másik mellett egy ideig, térül-fordul, lélekközelben marad, és ha semmi mást nem is tud adni ezzel, de erőt igen. Vigaszt ad. Embertárs tud lenni a bajban.

Hiszem, hogy régebben a vigasztalás az alapfeltétele volt egy közösség egészséges működésének. Ha valaki szomorú volt, akkor nemcsak azt tudták, hogy meg kell vigasztalni a másikat, de azt is, hogy azt hogyan tegyék.

Megfelelő szavakkal, érintéssel, igazi, emberi kapcsolódással tudtak jelen lenni egymás életében.

Úgy látom, ma ezek az egymást megtartó erők valahogy elveszőben vannak. Ma nem vigasztalunk, hanem praktikáink vannak önmagunk megvigasztalására.

Más bajával meg tényleg nem tudjuk, mit is kezdhetnénk, hiszen nem a mi bajunk, meg amúgy is, nem menthetünk meg mindenkit, inkább nem mentünk meg senkit. Nem vonódunk be, mert a végén még „úgy maradunk”. Nem akarunk érintettek lenni, mert hogy fordulunk ki a helyzetből, ha az kényelmetlenebb, mint először hittük?

Ha veszteség ér, akkor viszont már magunktól indulunk, mert majd kimozogjuk a bánatot, mert a futás meg a tánc, az segít. És igen, valóban lehet segítség, ahogy a finom süti meg a csoki is lehet segítség, és az is, ha meghallgatunk egy bennünk jó érzéseket keltő zenét. Mindezzel egy pillanatra se célzok arra, hogy ezek a módszerek értéktelenek lennének, hogy feleslegesek vagy haszontalanok, mert ez nem lenne igaz.

De amikor századszorra is

meghallgatjuk azt a zenét és megettünk egy mázsa csokit és lefutottuk a maratont, de még mindig fáj, akkor érdemes gyanakodni.

Érdemes gyanakodni, hogy ezek csak módszerek, ezek csak praktikák, ezek csak eszközök. Amelyeknek a vigasztalás mellett kellene segítséget nyújtaniuk, és nem helyette.

Mert az igazi vigasz az emberközeli. Igazi kapcsolódást kíván. Időbeli és térbeli jelenlétet kíván. Mélységes és meleg empátiát. Valódi odafordulást. Akár közös könnyeket is kíván. És rengeteg ölelést meg odavaló, olyan szép szavakat kíván, amiken nem kell gondolkodni, mert szívből fakadóan őszinték és vigasztalók.

Nyitókép: J W / Unsplash  

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X