A jóléti erkélyről nem tudjuk megmondani, hogy éljenek a nyomorban

„A felzárkózás matematikájának alapja egy nagyon egyszerű képlet: a leszakadó településeken élőknek gyorsabban kell fejlődniük a többieknél, különben nem fogják őket utolérni. Ezért kell a legmodernebb eszközöket, a legmagasabb színvonalú programokat és a legjobb szakembereket odavinni a településekre” – fogalmaz Vecsei Miklós szociálpolitikus, felzárkóztatásért felelős miniszterelnöki biztos, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke A felzárkózás matematikája című írásában.

A szöveg a Máltai Tanulmányok 2023-as évi második lapszámának nyitánya, ugyanis a tudományos folyóirat egésze a Felzárkózó települések programról, a nyomor felszámolására tett kísérletekről szól, amelyek érintenek bennünket, még ha jómódban élünk is. Vecsei írásában meg is magyarázza ezt, állítva: „a felzárkózás finanszírozása valójában befektetés a jövőbe, amelynek nemcsak társadalmi haszna jelentős, hanem nemzetgazdasági szinten is többszörösen megtérül”. Ha nem lépünk közbe, a nyomorúság újratermeli magát, hiszen a legszegényebb régióban születő gyerekek gyakorlatilag fogantatásukkor hátrányba kerülnek. Ráadásul

a felzárkózó településeken átlagosan kétszer annyi gyerek születik, mint másutt, és az anyák jellemzően tíz évvel fiatalabbak az országos átlagnál, amikor először szülnek.

A körülmények pedig messze nem elfogadhatóak, hiszen bizonyított tény: a legnagyobb nyomorban nem számít a holnap, mindig az adott nap túlélése a feladat, így külső szemmel nézve gyakran „rossz döntéseket” hoznak a nehézsorsúak. Nem azért, mert butábbak, lustábbak, rosszabbak, mint más – azért, mert nem tehetnek mást. Nincs mintájuk arról, hogyan tudnának jól élni, nincs tapasztalatuk, miképp lehet változtatni, és sokszor nincs mellettük valódi segítséget nyújtó személy sem.

Ez utóbbin változtatna a 2019-ben indult Felzárkózó települések nevű kormányprogram, egy diagnózisalapú felzárkózási stratégia, amely az ország háromszáz legszegényebb településének fejlesztését tűzte ki céljául. Az első évben 37 településen kezdték meg a munkát, 2021-ben pedig már 118 helységben volt jelen a Máltai Szeretetszolgálat. A fennmaradó 182 helyszínt terv szerint 2025-ig felkeresik. 

Bár mindenhol másmilyen segítségre van szükség, vagy néhány közös, kiemelt cél:

egyrészt egy gyermeket sem veszítenek szem elől, másrészt nem nézik tétlenül a lakóházak pusztulását, harmadrészt a lehető legtöbb belterületi földterületet szeretnék megművelni. 

Kiemelten fontos tehát a gyerekek fejlesztésére irányuló Biztos Kezdet Gyermekházak létrejötte, ahol a szülők az új szereppel járó feladatokat elsajátíthatják; továbbá az otthonok lakhatóvá tétele, és ahol csak lehet, az előre fizetős mérőórák beszerelése; illetve az alapvető kertészeti ismeretek átadása, hogy az egykori agrártelepüléseken némi háztájit ma is termelhessenek. Örüljünk hát, ha Tiszabőd környékén – vagy bárhol, ahol a Máltai már elkezdte munkáját – egymással szót értő, egészséges gyerekeket, funkcionáló házakat, bevetett kerteket, vagy éppen egy településszéli naperőművet látunk – ezek a jelek arra utalnak, hogy a rendszer működik.

A helyszínen lakva

A Felzárkózó települések programjában komplex fejlesztés folyik, ahogyan a Máltai Tanulmányok friss számának lapbemutatóján többször utaltak rá: fogantatástól a foglalkoztatásig kísérik az érintetteket. Június 19-én a szervezet Batthyány-téri központjában egy-egy tanulmány szerzője valamint egy újságíró beszélgetett. Tőlük megtudhattuk, hogy a fejlesztés alapja a jelenlét: a Máltai munkatársai odaköltöznek, ahol a legnagyobb szükség van rájuk, és

helyben, az adott lakossággal együtt élve, őket megismerve igyekeznek diagnosztizálni, milyen jó tendenciákra lehet ráerősíteni egy-egy helyszínen, és milyen hibákat szükséges feltétlenül kijavítani.

Hamar arra jutottak: fókuszba kell helyezni a gyerekeket. Írtunk arról, hogyan támogatják őket a zene és a sport nyújtotta lehetőségekkel, de őket célozza Az első ezer nap programja is, amely a várandóságtól az óvodáig kíséri a kicsiket. A program fontos eszköze a családkísérés, amelyről Hajdu Krisztina gyermek- és ifjúsági mentálhigiénés szakpszichológus írt F. Lassú Zsuzsával jegyzett tanulmányában. Ennek részeként a védőnői hálózatot segítendő, családmentorokat képeznek – jellemzően az adott régió anyukáiból, hogy minél könnyebben elfogadják őket a segítségre szorulók –, akik napi szinten tudnak találkozni, beszélni a kisgyerekes családok szülőivel.

A szakember szerint nagy probléma, ha a „jóléti erkélyről” megmondjuk, mit hogy csináljanak az adott esetben tőlünk minden értelemben távol élő nehézsorsú emberek, hiszen sokszor érvénytelenek, értelmetlenek ezek a javaslatok az érintettek számára. Jól tudja a pszichológia, hogy a gyerekek első három évében történtek nagy mértékben befolyásolják a későbbi alakulást. Például a kúszás és mászás során fejlődnek azok az idegpályák, amelyekre kisiskolás korban nagy szükség van az írás-olvasás megtanulásához. Mégis, a nyomorban élő családoknál nem egyszer előfordul, hogy egész nap kézben tartják a gyereket. Számukra nem az lesz a segítség, ha elmagyarázzuk, miért tegyék le őt, hanem az, ha megértjük, meglátjuk, most miért nem teszik. Például azért, mert nincs a lakásban egy olyan négyzetméter sem, ahol a gyerek biztonságban lenne.

Ahhoz viszont, hogy az ilyetén információkat megszerezzük, együtt kell lenni – ebben áll a Jelenlét program ereje, amely bár komplex szociális munkát foglal magába, alapja mégis az együttélés, hiszen

a technika önmagában nem él, csak a kapcsolódás, az egymás szemébe nézés mellett válik életképessé.

Az idegrendszeri fejlődés pedig az első ezer napban a legfontosabb, ami akkor kimarad, azt később csak sok szenvedéssel, nehezen lehet pótolni. Ha az első időkben támogatást kap a család, akkor a szülők ingyen, különösebb ráfordítás nélkül megadhatják a gyereküknek azt, amire szüksége van: egy esti mesét, egy közösen elénekelt dalt.

Megismerésre érdemes

A Jelenlét programokon az is kiderült már, hogy a nyomorban élő gyerekekkel sok minden történik, ami a jóléti erkélyen élőkkel már jóval ritkábban, például másznak fára vagy járnak mezítláb – de az ő fejlesztésükből sem maradhat el a jó szó vagy a zene. „Nem kívülről kell behozni elérhetetlen, fenntarthatatlan dolgokat, hanem velük élve megadni azt kicsi pluszt, ami olykor csak egy biztatás vagy egy mozdulat” – vallja Krisztina. Szavaiból érződik, nemcsak a tudományt ismeri, hanem a realitást is. „A legszegényebb régiókban élő gyerekeknek nem egy lépés az állatkert. Mikor felhozzák őket Budapestre, akkor meg kell tanítani, milyen a villamos, hogy működik a mozgólépcső. Bárkit zavarba hozhat ez, de ha sose láttunk ilyesmit, pláne kell segítség” – magyarázza.

A beszélgetés és az egész tanulmánykötet fontos gondolata a fordított integráció. Ennek értelmében a felzárkóztatás nemcsak azt jelenti, hogy vizsgáljuk az elmaradott régiót, igyekszünk fejleszteni az ott élőket, hogy elboldoguljanak az általunk ismert (városi, társas, technológiai stb.) világban, hanem azt is magába kellene foglalja, hogy a mi fiataljaink megismerjék, hogy a társadalom egy másik, nagy része milyen körülmények közül jön, s milyen tudás birtokában van.

Fontos volna, hogy a jóléti társadalom tagjai ne csak tanulmányokból ismerjék a magyar vidéket, vagy éppen a Hős utca környékét.

A Máltainak hála erre lehetőségünk van, ugyanis megannyi programhoz csatlakozhatunk, ha segíteni szeretnénk ilyen vagy olyan formában. És ha terepre még nem mennénk, a tanulmánykötet elolvasásával mégiscsak előrébb leszünk: egy olyan világ kapuját tárhatja ki előttünk, ami – bár nem mindig szép – minden ízében igaz, ezért megismerésre érdemes. Ha pedig ismerjük a valóságot, talán tisztábbá válik az is, mi a teendőnk és mik a lehetőségeink. Akad még mindkettőből.

Fotók: Máltai Szeretetszolgálat