Lepucolni a nagymama örökségét: bevetettem mindent, hogy tisztuljon a réz! Íme az eredmény
Már egészen kicsi korom óta őszinte, odaadó tisztelettel nyúlok a régiségekhez. Nagymamámtól örököltem ezt, hiszen ő is a múlt szerelmese volt, újságírói pályafutása mellett néprajzi gyűjteményét is egyre bővítgette. Azt az örökséget rám hagyta: antik könyvek, íróasztalok, porcelánok, festmények, ülőgarnitúrák, szuszékok, kerámiák és textíliák hadát. Mindene volt a régiség, pontosabban a régi érték, nekem pedig feltett szándékom ezt ápolni és őrizni. Ezért is döntöttem úgy, hogy az oxidálódott sárgaréz tárgyaiba új életet lehelek, kiszabadítom őket a sötétbarna, helyenként zöldes páncélból, hogy újra aranysárga színben pompázzanak. És ez nem volt kis vállalás, mint utóbb kiderült.
Rettegtem, hogy átvarrom az ujjam – Nagyi tanított volna varrni, de már nincs itt, hogy megengedjem neki

Mostanában sokszor megállapítom, mennyire hiányzik a gyermekkorom. Hiányzik minden, ami akkor voltam és akartam lenni, amit akkor éreztem, tapasztaltam és tanultam. Nincs sok emlékem, az is csak homályosan dereng. Inkább érzésekre emlékszem, amelyek gyermekkorom tudatlan boldogságával és gondtalan felfedezésével voltak összefüggésben. Mióta felborult a világ, kapcsolódni próbálok ezekhez az érzésekhez, próbálom életre kelteni, segítségül hívni őket. A minap viszont eszembe jutott egy (félig) kihagyott lehetőség is. Felnőtt szemmel nézve a történetre: fáj. Úgy érzem, elkéstem.  

Természetes ráncfelvarrás: napi 15 perc arcjóga már sokat segíthet!

Sokan elfelejtik, hogy az arc is izmokból áll, amelyek ugyanúgy működnek, mint a lábizmaink, hasizmaink, karizmaink – vagyis ha nem tornáztatjuk őket, veszítenek feszességükből. Ha viszont karbantartjuk őket, meghálálják a gondoskodást. Az arcjóga napjainkban reneszánszát éli, mert egy olyan stresszkezelési-, relaxációs praktika, aminek rendszeres gyakorlása felérhet egy természetes ráncfelvarrással is. Mutatjuk, hogyan!

Őszintén az önfeláldozó szendvics-generációról
Képzeljünk el egy óriási, megpakolt hamburgert. Vegyük csak a kezünkbe, nyomjuk jól össze, majd nézzük, ahogy a húspogácsa ereszti a levét, mert az alsó és a felső buci közös erővel nyomja. A felső buci a beteg, ápolásra szoruló szülő. Az alsó buci az eltartásra szoruló mamahotellakó, a még nem önfenntartó diák. Az a szaftos, kifolyó lé pedig a lélekerő, ami a 40-50 éves korosztályban egyre csak fogy, ahogy két generáció eltartásának terhe nehezedik rá: a gyermekeié és a szüleié. Beszéljünk egy kicsit erről a generációról és a mindennapi kihívásaikról!