Magadra kell varratnod, hogy tudd, ki vagy? Tetoválás: trendi vagy ciki?

„Régen azt csináltuk, ha volt egy számunkra fontos esemény, kiraktuk a falra. A mai napig felteszem magamnak a kérdést, hogy mikor jött az, hogy nem a falra akartam valamit felakasztani, hanem magamra akartam varratni. Ebben nyilván benne van az is, hogy a tetoválás egyfajta divat. Manapság a fő indok az önmegvalósítás, meg akarjuk mutatni magunknak és másoknak, hogy kik vagyunk. Ezt a ruházatunkkal, vagy a tetoválásunkkal tudjuk megtenni” – mondta nekem Magari Kristóf, aki már nagyjából 20 ezer örök emléket helyezett fel ismerősök, barátok, rokonok és vadidegenek testére. 

A tetoválás ma is megosztja a társadalmat. Vannak, akik teljesen odavannak érte, és akadnak, akik egyszerűen borzadnak tőle. A testnek ilyetén megjelölése több ezer éves múltra tekint vissza. Régen komoly tartalma volt, társadalmi hovatartozást is szimbolizálhatott, bizonyos kultúrákban csak az uralkodói családnak lehetett tetoválása. Japánban például azért alakulhatott ki ez a ma ismert színes tetoválás, mert csak az uralkodói család hordhatott színes ruhákat, a szegények nem, ezért kezdték mintákkal díszíteni a testüket.

Magyarországon például az 1910-es, ‘20-as években tiltott volt a tetoválás, csak a hajósoknak és a börtönviselt emberek voltak festései.  

„És persze ott voltak a megbélyegzést szolgáló jelek, mint például a koncentrációs táborokban a számsorok. Manapság, amikor felkapott akár egyszerű számsorokat tetováltatni, az idősebb korosztályt ez a múltra emlékezteti, a fiatalok azonban mégis csinálják. Tényleg nagyon megosztó ez az egész” – folytatja Kristóf, aki 2012-ben, középiskolában csináltatta az első saját tetoválását, akkor összesen ketten voltak „tetkósok” a suliban, manapság meg szinte az számít furának, ha valakit még nem varrtak ki.

Kristóf munkáit kezdettől a minimál stílus jellemzi, finom vékony vonalakkal, kevesebb árnyékkal dolgozik, és mivel tanult mérnök, szenvedélye a szimmetria. A mostani trend a minimál és a mikrorealizmus, (maximum 2x2 centis kockában teljesen kidolgozott ábra). Amikor találkoztunk, az aznapi hat munkájából öt minimál stílusban készült.

Általában megmondják neki, milyen szimbólumokat szeretnének, de a kompozíciót már rábízzák. Az egyik vendég egy egyveleget kért „Magari stílusban”, azt mondta, szeretne egy iránytűt, két horoszkópot, koordinátákat, hogy ez pontosan hogy fog kinézni, azt Kristóf találja ki.

Hogy a test mely részére és mit varratnak?

A ’90-es években főként a vállra, lapockára, vádlira kerültek az örök emlékek, ma pedig inkább az alkarra, a tarkóra és a középvonalra. A témák változatosak: dátumok, virágok, pillangók, geometrikus formák, a szülőre, gyerekre, családtagra való megemlékezés jelei.

 Kristóf tapasztalata szerint sokan divatból tetováltatnak, de van, ahol az erős mögöttes tartalom a döntő. „Számomra az egyik legdurvább sztori az volt, amikor egy ’60-as évekbeli kémet tetováltam az egyik ismerősöm lábára, és megkérdeztem, hogy miért pont ezt szeretné. Elmesélte, hogy  az édesapja elhagyta őt gyerekkorában és ezt úgy viselte el, hogy kreált egy sztorit, miszerint az apja egy amerikai kém, és el kellett mennie otthonról. A mai napig reméli, hogy visszatér az édesapja, ezt szimbolizálja számára a kép.”

A tetoválás népszerűségében megfigyelhető egyfajta ciklikusság: most csúcsra járatják, mindenki varrat, egyre vagányabb, extravagánsabb stílusok kerülnek napvilágra. Ott van például a black out, amikor a teljes alkart feketére színezik, egyre jobban elszakadva a normalitás talajáról.

Valószínűleg 3-4 éven belül várható a visszaesés, és néhány éven belül visszajönnek az egyszerűbb formák.

A tetoválóművész sem mindig és mindenkit akar tetoválni, sőt. „Nálam pont az ellenkezője van, nagyon durván leszűröm, hogy a rokonok és a barátok közül ki milyen tetoválást kaphat. Jól ismerem őket, és ha azt érzem, hogy fellángolásból akarnak varratni, és megbánnák, akkor nem csinálom. Persze kicsit önző is vagyok, nem szeretnék olyan tetoválást nézegetni, amiről látom, hogy nem illik az adott ember egyéniségéhez. A vendégeknél is érzem, ki az aki nem biztos magában. Beszélgetek vele, igyekszem megtudni a mélyebb indítékokat, ha ezután sem biztos magában, akkor egyszerűen azt mondom, hogy ne varrjunk fel semmit.”

És vajon varrat maga a művész?

„Talán negyven-ötven tetoválás van rajtam, az egyik kezem kilencven százalékban szét van varrva. Minden egyes tetoválást átgondolok magamon, van egy-kettő, amit magam tetováltam, jobb kezemen és a lábszáramon csináltam egy-két darabot, mivel balkezes vagyok. A jobb kezem nagy része a családomat szimbolizálja. Vannak, amik a múltamra utalnak, vannak barátokkal közös tetoválások, amelyek közös eseményre, tárgyra utalnak, egymásra emlékeztetnek minket. A kisfiamra utaló egyik tetoválás az „oroszlánkirályos”, az a jelenet, amikor Rafi felemeli Szimbát.

Kristóf érzi annak a súlyát, hogy örök emléket helyez el mások testén, ezért minden egyes vendégére nagyon odafigyel.

Amikor valaki megérkezik, a tetoválóművész átszellemül és csak rá figyel. Azt mondja, ők kicsit pszichológusok is, éppúgy, mint a fodrászok vagy a műkörmösök – ennek fontosságára a tanítványai figyelmét is felhívja. Persze arról is beszélgetünk, hogy a piacon a tetoválást eltüntető szakemberek is megjelentek, ők maguk is foglalkoznak ezzel. Kristóf főleg korábbi tetoválásokat halványít és fed le újabb alkotással.

Ismerőseinket kérdeztük: pro vagy kontra? 

Kolléganőnk, Lehoczky Rella a „pro” oldalt erősíti, bizonyos megkötésekkel.

„Ugyan jól titkolom, de több apró tetoválás is díszíti a testem, egyik sincs  szembetűnő helyen. Az elsőt tizenhét évesen varrattam magamra, természetesen a szüleimnek akkor nem szóltam róla. Fiatalság, bolondság... de legalább a férjemen kívül más nem láthatja. Az utolsó tetoválás a csuklómon van: a három gyerekem neve szerepel rajta. Ez az, ami örök, sosem változik, és talán ez az egyetlen olyan motívum, amit soha, de soha nem bánok meg. Nem zavarnak a meglévők, mert tényleg picikék, nehéz észrevenni őket, mégis a három gyerekemet arra ösztönzöm, hogy ha ők is szeretnének ilyet nagykorukban, inkább válasszák a felszívódó tetkókat.

Még picik, úgyhogy nekik egyenlőre marad a Turbó rágóba rejtett, lemosható verzió. 

Egyszer olvastam egy felmérést arról, hogy az alacsonyabb intelligenciájú és keresetű személyek körében kedveltebbek a tetoválások. Ezt baromságnak gondolom. Viszont abban hiszek, hogy minden egyes tetoválás egyfajta üzenet a külvilág felé. Sosem ítélek külső alapján, ezért semmi bajom azzal, ha más agyon van varrva – bár nekem az már nem igazán tetszik. A testünket ugyanúgy védeni kell, mint a lelkünket vagy akár az immunrendszerünket, és hát egyszer mindenki megöregszik. Az én bőröm sem lesz mindig fiatal. De úgy vagyok vele, hogy a mi korosztályunk képviselőinek többsége már tetováltatott, így idősként sem lesz fehér holló az, akinek van.

Ma már, 35 évesen azt mondom: kétszer, háromszor, de inkább jó sokszor gondolja meg az, aki a test ilyesfajta díszítéséről dönt. Persze, ma már el lehet távolíttatani, ami fájdalommal, idővel és nem kevés pénzzel jár, így azt hiszem,

ha ma lennék fiatal, nem élnék testem „szétfirkálásával”.

A tetoválás egy életre szól, ezért, ha már kiválasztottad a kívánt motívumot, aludj rá még egyet. Vagy inkább kettőt!”

Éva a „kontra” táborba tartozik: gyerekkorában egyértelműen a börtönkultúrához kapcsolta a tetoválást, otthon azt hallotta, ne álljon szóba olyan emberrel, akin tetoválás van. De nemcsak ezért tudja kevéssé elfogadni, egyszerűen nem tud úgy ránézni egy tetoválásra, hogy ne gondolná, meg fogják bánni, hiszen visszafordíthatatlan.

Nem érti azokat az embereket, akik kívül hordják az emlékeiket, neki nem kell magára vésetni a gyerekei nevét, hogy emlékezzen rájuk. „Azt gondolom, ez ma már nem egy társadalmilag elfogadott közösségi rituálé, mint régen, inkább

valamiféle személyiségprobléma, zavar a mentális vagy pszichés szervezetben.

Ma már egyszerűen sajnálatot érzek minden olyan ember iránt, aki örökre együtt kell hogy éljen az időskorára megereszkedett fekete tetoválásaival, mint stigmákkal, ez számomra túlságosan súlyos következmény azért, mert valaki egyszerűen csak különbözni akart másoktól.”

Adrienn  kedveli a tetoválásokat, de csak módjával.

„Mindig is vonzottak a tetoválások. Már kiskamasz koromtól fogva tetszettek a különféle motívumok, amiket az emberek magukra varrattak. Emlékszem tizenpár évesen határozott elképzelésem volt arról, hogy melyik testrészemet, mi fogja díszíteni. Természetesen a tervekből semmi sem valósult meg, mivel édesanyám szó szerint undorodik a tetoválásoktól, így aztán esélyem sem volt arra, hogy kedvenc mintáimat magamon tudhassam. Amit mára már annyira nem is bánok, hiszen most már el sem tudom képzelni, hogy egy delfin »ugrándozzon« a jobb lapockámon...

Jó pár év eltelt mire tű alá feküdtem. Ezt viszont nem bántam meg. Hosszú évekig vártam arra, hogy eljöjjön a pillanat, amikor azt mondhatom, hogy na most! Ez a pillanat pedig a sikeres államvizsgámat követte. A minta nem volt kérdés, azt már rég tudtam, hogy ha egyszer tetováltatok, akkor mit fogok választani.

Ez nem más, mint a kedvenc együttesem, a LinkinPark logója.

És itt leszögezném, hogy nem feltétlenül a zenekar szeretete az, ami arra késztetett, hogy emellett döntsek. Sokkal inkább az, amit az én életemben jelentenek, a kitartást és az összetartozást.

Én tízéves voltam, a bátyám tizenhat, amikor először hallottuk őket. Onnantól kezdve végigkísértek minket az életünkön, ennek immár húsz éve. A LinkinPark mindig is egy közös pont lesz a testvérem és köztem, természetesen a minta az ő csuklóján is megtalálható, úgy ahogy nekem. Jelenleg csak ez az egy tetoválásom van, de várom a pillanatot, hogy a másik két minta – a Kis herceg rókája és az angyal – is végre helyet kapjon rajtam. Számomra fontos, hogy mély jelentéssel bíró motívumok a megfelelő időben kerüljenek rám.”