Stílus

Csoda lenne? – Tapasztalataim a kapszulagardróbról

A kevesebb több?

Van az a gyakran hangoztatott klisémondat, miszerint minden nő ismeri a teli gardróbok előtti reggeli tipródást, és ha találok is némi túlzást ebben a megállapításban, egy dolgot be kell ismernem: oltári nagy szerencse, hogy negyven évvel ezelőtt kitalálta nekünk valaki a kapszula gardróbot.

Sosem voltam vásárlásmániás Carrie Bradshaw-típus, de huszonéves koromban élt egy elképzelés a fejemben arról a bizonyos gardróbszobáról, ami helyet kap majd a saját otthonomban. Szín szerint válogatott blézerek, fiók a gyöngysoroknak, egy hatalmas tükör – talán nem kell részleteznem, hogy néz ki a legtöbbünk fejében az álomgardrób. Tele van. Ruhákkal.

Az évek teltével azonban a gardróbszoba varázsa megszűnt a szememben, cserébe viszont elkapott a second hand láz.

Turizni jó dolog, ezt szögezzük le, csak ismerni kell a mértéket. Én nem mindig ismertem.

A használt ruhák vásárlása jóformán nulla környezeti terhelést tett hozzá az ökolábnyomomhoz, ezért ha valami szépet és olcsót találtam, lelkiismeret furdalás nélkül megvettem a pillanatnyi tetszés hevében.

Így történt, hogy a ruhák csak gyűltek-gyűltek a szekrényemben, reggelente mégis szembetaláltam magam a fent említett klisémondattal: rengeteg ruhám volt, mégsem tudtam, mit vegyek fel. A századik felesleges darab környékén úgy éreztem, elönt a bőség zavara és muszáj rendet tennem végre a szekrény polcain.

Minőség a mennyiség felett

A kapszula gardrób sokáig ismeretlen fogalom volt számomra, pedig a tudatos öltözködés régóta divat az önkéntes egyszerűsítők körében. Susie Faux, ruhaüzlet-tulajdonos még az 1970-es években találta ki, hogy létrehoz egy körülbelül 30-40 darabból álló alapkollekciót, amelyben a ruhák olyan ízlésesen párosíthatóak egymással, hogy egész évben fel lehessen öltözni a „minigardróbból”.

Ez kell nekem, gondoltam, csakhogy első körben beletört a bicskám a játékba. Azt hittem, a tudatos ruhatár kialakításához elegendő lesz kiselejteznem a ritkán használt holmijaimat és a maradékból öltözködnöm, de már válogatás közben feltűnt, hogy a selejtezés csupán a kezdet, a 10X10 gardróbkihívásban való részvétel pedig megerősített abban, hogy az egész divat-koncepcióm rossz. Miért? Mert a ruháim nem passzoltak egymáshoz stílusban, színben, anyagban.

A zűrzavar a kapszula gardrób halála, és az én szekrényem bizony egy impulzusvásárló kirakat volt.

A kapszulázás felfedezéséig ugyanis eszembe sem jutott tudatosan vásárolni a ruháimat, „majd megy valamihez” alapon szereztem be őket, holott kevés ruhából öltözködni csak úgy lehet, ha mindent fel tudunk venni mindennel. Arany középút a szépség és a praktikum között, én így szoktam mondani.

A lelkem mélyén éreztem, hogy huszonöt felett araszolva azért illene végre lehorgonyoznom a saját stílusom mellett, ezért konmaris sugallatokra hallgatva belefogtam a selejtezésbe. A sosem hordott darabok könyörtelenül mentek az adományos dobozomba, mindaz, amit csupán lelkiismeret furdalásból tartogattam – mert pénzbe került, mert első pillantásra szépnek tűnt, mert jó lesz, ha jön a harmadik világháború – szintén. Igaz, csak a harmadik kör selejtezés után.

Egy kapszula gardróbot kialakítani ugyanis nem egyszerű feladat, pláne, ha valaki hozzám hasonlóan csupa second hand darabból szeretné összehozni a ruhatárát. A „nemszeretem” cuccok kiselejtezése és az új stílusunk meghatározása után még be kell szereznünk a kemény magot alkotó, jól párosítható alapdarabokat, a turkálók kínálatában azonban ritkán jön szembe pont az, amit szeretnénk. Vagy inkább soha.

Talán pont ezért,

a próbálkozásaim ellenére egyelőre nem vagyok igazi kapszulagardróbos nő.

A ruhatáram persze megérezte a változás szelét, a cuccaim száma gyorsan az eredeti létszám harmadára redukálódott, és láss csodát, elkezdtek passzolni egymással, ahogy fent írtam: stílusban, színben anyagban.

Alakul, én így szoktam mondani.   

Ajánljuk még:

A jelentéssel teli jobb, mint a tökéletes – interjú a Popartbox alkotóival, akik régi holmikból varrnak újat

Érvelhetnék azzal a ruhák újrahasznosítása mellett, hogy mennyi hulladékot termel a fast fashion, mennyi méreg és környezetszennyezés árán állítja elő termékeit, ezért milyen üdítő látni ezt a két nőt a kincsekkel teli műhelyében, amint az utolsó ép fonalig beépítik a mások által kidobásra ítélt szöveteket és kötéseket új ruhákba. De így, negyvenen túl már rég nem erre gondolok, ahogy a nagymamám otthonkáihoz, hímzéseihez, abroszaihoz hasonló részleteket látok viszont bohókás cuccokban: inkább arra, hogy a tárgyakhoz kötődésünk van, érzelmeink támadnak tőlük és ez az egész egy nagy értékmentés, amiből én is részt akarok.