Juhásznak csak az menjen, aki tényleg ezt szereti – Csontos György a pásztoréletről

Pünkösd rovatunk szakmai partnere a Magyar Turisztikai Ügynökség.  

Hívom én a megbeszélt időben, és nevet, mert már a kezében volt a telefon, pontos, épp hívott volna ő is. Beterelte a juhokat, tud rám figyelni. El is mondja rögtön, hogy a juh ilyen, ha hideg szél fúj, ha esik az eső, akkor nyugtalanná válik, és széllel szembe megy. Ráadásul a közelben legelt egy másik nyáj, nagyon kellett figyelni arra, össze ne keveredjenek a jószágok. De ilyenkor legalább legel a juh, mert az csak akkor eszik, ha nincs melege… és innen, mint a megáradt patakból a víz, folyik Gyuri bácsiból a szó.

Több száz évre visszamenőleg juhász a családja. Juhász volt az édesapja, a nagyapja is, és sorra vissza a felmenők, az oldalág is, nagybácsik is. Gyuri bácsi szó szerint beleszületett a juhászéletbe. Szereti ezt az életet, és ez jó. Mert juhásznak csak az menjen, aki ezt tényleg szereti. Aki szereti a magányt, a pusztát, a jószágot, a természetet. Mert aki ezt nem szereti, aki ezt nem érzi magáénak, abból nem lesz jó juhász, nem is lesz juhász. Mert akit erre „törni kell”, az nem válik azzá, az el fog menni. Őt nem kellett törni, pont úgy nevelődött bele a pásztormunkába – észrevétlen, szépen – mint az ősei régen. Ahogy lábra állt, már ment a juhok után. Mert az akkor úgy volt, hogy egészen kicsi korban befogták a munkába a gyereket, olyan feladatot adtak neki, amivel elbírt, először benn a tanyán az állatok körül, aztán segített a behajtásnál is. Mert már egy négyéves, apró gyerek is az útjába tud állni a birkának – óvatosan, messzebbről, kárt ne tegyen benne az állat – de azért ott tud lenni, a birka arra aztán nem megy, ahol ott áll a gyerek, így már hasznára volt a többieknek.

„A legeltetés meg így zajlik” – meséli – „más tavasszal, a zöld füvön, a hűvös időben, más nyáron, a rekkenő hőségben.” Ilyenkor, mint most, hatkor hajtja ki az állatokat, és azok aztán egész nap legelnek, ilyenkor jól legelnek. Közben – attól függ, melyik területet legelteti – vagy húz vizet a gémeskútból, vagy a kiépített vályúrendszernél itat. Délben behajt kicsit, majd kora délután vissza, és estefelé terel be. Ilyenkor gyarapodik a birka. A hőségben nem eszik a juh, olyan napokon már hajnalban, három körül ki kell őket hajtani, és reggel kilenckor vissza, mert a hőségben csak összeáll a nyáj, nem lehet őket semerre hajtani, nem esznek. A legeltetést késő délután lehet folytatni, van olyan, hogy hat után hajt ki, és éjjelig is kinn maradnak.

Mit csinál egy pásztorember egész nap?

Hát figyeli a jószágot. Melyik hogy eszik, melyik nem eszik. Melyik szomorú, mert

azt észre kell venni, ha szomorú a jószág vagy vidám, hogy melyik biccent a fejével, melyik maródi vagy éppen melyik sánta.

Akkor azzal foglalkozni kell. Gyógyítani. Elmegy vele az egész nap. Nem lehet unatkozni, hogy lehetne? Négyszáz állatot legeltet minden nap, nincs pihenő, nincs ünnepnap, a jószággal minden nap foglalkozni kell. El kell azokat látni. A magáét is, meg a másét is, amiket rábíztak. Mert Gyuri bácsi másét is legelteti, és mondják többen, ha ő nem lenne, már rég eladták volna a juhokat, nem nagyon vállalja azok legeltetését már senki. Kevés juhász van, megszűnt a juhászképzés is volt, pedig valamikor választható irány volt a mezőgazdasági iskolákban. Nem nagyon van kire továbbhagyományozni a feladatot. Még szerencse, hogy Gyuri bácsiék családja tiszteli a hagyományokat, és van remény arra, hogy valaki majd viszi tovább.

Az unokák is beleszülettek ebbe az életformába, és büszkék arra, amit a nagyapjuk tesz.

Épp nemrég történt, hogy a 10 éves kislányunokának, Reginának az online oktatás egyik feladata volt, hogy írni kellett a pásztoréletről, be kellett azt mutatni – ő pedig repeső szívvel mutathatta be a saját nagypapáját, aki a mai napig így él, a hagyományok szerint dolgozik. Tereli az állatokat, legeltet és gyógyít.

De – tereli is vissza a szót a munkára – évszakonként is megvan a feladat, legelőször rögtön tavasszal, a kihajtás előtt. Mert olyankor minden más munkát megelőz a körmölés. A szálláson, az akolban az almon felpuhul, megnyúlik a birka körme, azt bizony le kell vágni, és az derekat meg erős karokat kíván. Egy birkának meg NÉGY lába van. Szorozzuk csak be azt sok százzal, hány körmöt kell derékból megigazítani. 

Aztán jön a birkanyírás, amit szintén ekkora munka, aztán az egész nyájat le kell oltani (ezt régen fürdetéssel oldották meg, egy nagy kádban), utána jön a billogozás, a jelölés, a tulajdonos kezdőbetűit festik (ütik) az állatra, ami fontos nagyon. Arról ismerik fel a nyájba tartozó állatot.

A vezérürüt oroszlánosra nyírják

Mit jelent ez? Hát azt, hogy akár az oroszlánnak a sörénye nő magától, úgy a (herélt) vezérürün is szépen a dereka feléig hagyják meg a gyapját, meg bojtosra igazítják a farkát. Aztán megkapja a kolompot, a nagy kolompot a nyakába. A többi állat meg a kiskolompot, a nagycsengőt, a kiscsengőt, a pergőt. És akkor kihajtanak. Olyan az a nyáj így szépen felkolompozva, mint egy zenekar, és a legszebb nótát játssza, olyat, ami a legkedvesebb a juhászember szívének. De tényleg olyan szép, hogy nincs olyan ember, turista, aki meg ne állna olyankor, rá ne csodálkozna a kihajtott állatokra. Meg a kolompok szavára. Olyan szép az, hogy megunni nem lehet.

A kutyákról is beszélni kell

Azokat kihagyni nem lehet – figyelmeztet Gyuri bácsi – és rögtön fel is említi az egyik legkedvesebb puliját, Zsandárt, aki egyetlen szóra terelte arra a nyájat, amerre kellett.

Olyan kutya volt az, hogy épp csak beszélni nem tudott, meg bort nem lehetett vele inni, de amúgy mindent tudott, mindent értett és tényleg majd’ meg szólalt.

„Zsandár volt itt velem – meséli Gyuri bácsi – amikor a Gasztroangyal csapata és Marcsi megtisztelt a látogatásával, az vigyázta a jószágokat. A  juhászkutya egyedül van, és jó is úgy, mert a juhokhoz elég egy kutya, kettő már egymást kergetné, egymással játszana, nem a munkát végezné.”

Majd szóba kerül még egy legendás hírű pulikutya, a nagyapja terelőkutyája, amit Gombos Imre író, Az éjféli vitéz című művében meg is örökített. Az esetet, amikor a kutyát eltulajdonította egy környékbéli ember, és madzaggal kötötte magához, vezette egy közeli vásáron. A pulit aztán felismerte a nagyapa, kérte vissza szép szóval, majd – mert hát a juhász botos ember, akár bottal is kiáll az igazáért – bottal is. Bíróságra is eljutott az ügy, hétszer álltak a bíró elé, de nem jutottak előre, a nagyapja is magáénak vallotta a kutyát, meg az is, aki elvitte. Végül maga a kutya tett igazságot azzal, hogy amikor elengedték a madzagról, a bíróság épülete előtt várakozó két peres fél közül a nagypapához szaladt. Őt ismerte el gazdájának. Így, ilyen szép igazsággal zárult az a történet, mert hát a puli bizony élete végéig hű marad ahhoz, aki nevelte, tanítgatta, szerető szívvel bánt vele.

És hogy megfogta-e a pásztoréletet a koronavírus-járvány?

Gyuri bácsi szerint „az életet nem, mi már több évtizede szinte »karanténban vagyunk« itt a pusztán, de a bárányokat igen – mondja a gazda – mert igencsak ki van szolgáltatva a juhtenyésztő az olasz piacnak, és az (a kereskedő) amikor egyet gondol, viszi lejjebb az árat. Most Húsvétkor meg ugye itt maradt sok bárány. Mert azért persze évente pár jerkét amúgy is meghagyunk frissítésnek, fiatalításnak, meg egy-két kost, de ha a szaporulat itt marad, az nagy teher.
Még az a szerencse, hogy azért jó kapcsolatokat ápolunk a környékbéli emberekkel, vendéglőkkel is, számítottak ránk ezelőtt is nagyon nagy ünnepségeken, lakodalmakon, keresztelőkön, nagy társadalmi eseményeken, vitték azért a bárányokat, a birkákat is ide is-oda is. Csak hát mi nem mehettünk főzni úgy, mint máskor, pedig bejártuk már szinte a világot a karcagi birkapörkölttel.”

Ugyanis Washingtonban is híre ment a karcagi birkapörköltnek. Amikor erre rákérdezek, érezhető megilletődöttséggel kezd bele a történetbe, ami 2012-ben kezdődött, akkor kereste meg telefonon Gyuri bácsit a Szellemi Kulturális Örökség Magyarországon Intézet igazgatója, Dr Csonka-Takács Eszter azzal, hogy nem biztos, de lehet, hogy főzni kellene egy nagy rendezvényen, és nem csak birkapöröltet, de marhapörköltet, gulyást is, és ő bizony a Csontos dinasztiára gondolt, ahol az apa mellett már birkafőző a két fia is. Aztán egy ideig várakoztak, majd kiderült, hogy az a nagy esemény nem is Magyarországon lesz, hanem éppen Washingtonban. Ott lesznek Magyar Napok, és oda kellene kimenni a családnak a hungarikumnak választott karcagi birkapörkölttel, meg a juhász-, a pásztorkultúrával, mert a főzés mellett azt is meg kellett ott mutatni. De addig, amíg nem lett egészen biztos a dolog, ők bizony titokban tartották, mert „nem olyan emberek vagyunk mi, hogy világgá kürtöljünk valamit, ami nem biztos. Mit mondanának rólunk, hogy csak úgy dobáljuk a szavakat”… Így egészen addig nem beszéltek róla, amíg ki nem derült, hogy bizony tagjai annak a 100 fős kulturális követségnek, amely 2013 nyarán tiszteletét tette Washingtonban.

„Óriási élmény volt – meséli Gyuri bácsi – és nem csak a főzés, hogy annyian szerették volna megkóstolni, amit főztünk, hogy elég se lett, de az a rengeteg szép találkozás a külföldre szakadt magyarokkal. A szívsebész professzorral, aki már második generációs magyar ott kinn, és temérdek elfoglaltsága mellett arra két hétre időzítette a szabadságát, amíg mi ott voltunk, hogy azt a két hetet végig velünk tölthesse. A megindító beszélgetések a professzorral is, aki mire jöhetett volna haza Magyarországra… már nem volt kihez hazajönnie. Élmény volt az utazás, és persze így is eljutunk ide-oda, mert hiába a juhászélet, azért mi is kíváncsiak vagyunk a világra, voltunk külföldön mi is, de Amerikába csak úgy nem mentünk volna el talán sosem. Így meg itt volt a cél, a felkérés és a büszkeség, hogy képviselhetjük hagyományainkat. Ott voltunk négyen, a feleségem, én magam, meg a két fiunk is. Az egyik hétvégén még New Yorkba is eljutottunk. Megnéztük azokat az irdatlan magas házakat, de azért a második hét vége táján már nagyon hazafelé húzott a szívem…” Kis hallgatás után hozzáteszi: „azért össze se lehet hasonlítani a mi gyönyörű pusztánkat a legmagasabb toronyházzal se! Visszavágytam ide, de jönni is kellett, mert így is nagy szívességet tettek nekünk azok, akik elvállalták arra a két hétre a juhokat, meg akkor még voltak lovak, szürkemarhák is. Hát számolták ők is a napokat, meg mi is, hogy helyreálljon a rend. De a mai napig hálás vagyok nekik, hogy lehetővé tették a családnak, hogy kijussunk Amerikába, megmutassuk a juhászélet szépségét, hagyományait, a jó karcagi birkapörköltet.”

A pörkölt tudományát – ahogy a juhászat tudományát – apáról fiúra hagyományozzák. Szó szerint, mert Gyuri bácsinak a két fia, Péter és György, de már az unokák is főznek. Éppen tavaly nyerte meg a Karcagi birkafőző versenyt az akkor 18 éves unoka, a nagyapa nevét viselő legifjabb Csontos György. Ezzel pedig nagyot ugrott a ranglétrán, mert a legifjabb díjazott birkafőző addig éppen a nagybátyja, Péter volt, aki annak idején 20 évesen söpörhette be az első díjat.

Mint a nagy dolgokat általában, úgy ezt a tudományt is lépésről lépésre adják át. Mert ott közel engedik a gyerekeket a tűzhöz, nem mondják nekik sosem, hogy menjenek már arrébb a szakajtótól, sőt csalogatják őket, hogy így kell, meg úgy kell csinálni. Először a tüzet rakják, a nyúzásnál segítenek, majd segíthetnek kockázni a húst. A nagyapjuk, apjuk levág egy kockát mintának, azt kell utánozni, akkorára vágni. És Gyuri bácsi büszkén emleget egy esetet, amiről akkor fotó is készült, ahogy a négyesztendős fiúgyerek, Péter, a saját névadóján már bizony ott tüsténkedett mellette egy hokedlin állva.

„Olyan kicsi volt még, hogy se sokat segíteni nem tudott, se kárt tenni semmiben, de ott volt és főzött velünk.”

Így adják tovább a hagyományokat, és náluk nem mehet úgy el egy ünnep, hogy ott ne főznének birkát, és bizony most vasárnap, Pünkösd szép ünnepén is ott lesz a család, és főzik közösen a hagyományos pünkösdi fogást, a karcagi birkapörköltet.

Már búcsúzkodunk, amikor még visszakanyarodik a beszélgetés elejéhez Gyuri bácsi, mert eszébe jut egy fontos dolog: hogy kell azt is tudni, hogy a pásztordinasztiák bizony keveredtek, ide is benősült valaki, az meg más dinasztia lányát vette el. És fontos tudnunk, hogy az ő felesége egy csikós család lánya volt, aki szintén tanyán élt, így nem kellett attól félni, hogy majd nem szokja meg a tanyasi életet, a pusztát, hiszen az volt az otthona neki is.

„Így, ilyen szépen álltak ám össze a dolgok” – köszön el tőlem.

Bizony, ilyen szépen.

 

Ajánljuk még:

BÉBICSIRKE BÉBISPENÓTTAL

CSÍKSOMLYÓ VAGY LOURDES HELYETT: 5 HAZAI ZARÁNDOKHELY, MELYET BIZTOSAN SZERETNI FOGSZ!

MEGSZOKOTT RECEPT, KÜLÖNLEGES ÍZ: TÚRÓS LEPÉNY SÓSAN

 ***

Pünkösd rovatunk szakmai partnere a Magyar Turisztikai Ügynökség. Éld át idén otthonról az ünnep csodáit, fedezd fel és próbáld ki velünk legszebb hagyományait! Magyarország, a csodák forrása!