Tárgyak, amiket a szorongás pakol a táskánkba: egy cipekedő anya jegyzete

Öltözködöm éppen: farmer, pulcsi, laposcipő. Tűnődöm, milyen kabátot húzzak, szeszélyes az idő – most éppen süt, de lehet, hogy egy óra múlva szakadni fog. Kapucnis, vízálló kabát mellett döntök: így nem kell esernyőt cipelnem magammal.

Régebben cipeltem volna az esernyőt és egészen biztosan a csinosabb, de nem feltétlenül esőbiztos kabát mellett döntöttem volna és lehet, hogy bevállaltam volna a magasabb sarkú, szebb idomokat mutató, kopogós cipőt is. De mostanában spórolok az energiával, ami bennem van. Szeretem a kettőt egycsapásra megoldásokat. A laposcipő nemcsak a kényelem miatti döntés, de a sport miatt is: a napi gyaloglás a mindennapi mozgás része nálam. Sokat jövök-megyek, viszonylag nagy távokat járok be gyalog, ennek fizikai állapotomra gyakorolt hatása fontosabb, mint néhány pozitív visszacsatolás, néhány kóbor, elismerő pillantás. (És különben is: a sok gyaloglástól formásabb a vádli.)

Sok-sok mindent kipakoltam már a táskámból. Régen esernyő nélkül nem mozdultam volna sehova, mert mi lesz, ha megázik a hajam és akkor… és akkor csúnya vagyok. Előnytelen az ázott, lelapult frizura. Ma már legfeljebb egy kapucnival védekezem, de nyáron azzal sem. Hagyom, hogy megázzak, ha úgy hozza az élet. Nem történik semmi. Majd megszáradok. Kit érdekel, hogy az esőtől kócossá válik a haj, ha begöndörödnek a vasalt tincsek? Jó az így is. Jó az úgy is.

De nem csak a frizura, elázás miatti aggodalom került ki a táskámból. Kikerült onnan más is.

Tárgyak, amiket a szorongás pakolt bele a táskámba régen: termosz kávéval, keksz, csoki és a víz, nehogy éhen-, szomjan haljak. Cipeltem azokat akkor is, ha egy órányira, ha egy egész napra távolodtam el otthonról. Meleg sál télen-nyáron. Mindenre fel kellett készülni. Arckrém, fényvédőkrém, kézkrém, testápoló, szempillaspirál, parfüm, körömlakk, körömlakklemosó. Rengeteg papír zsebkendő. Nedves törlőkendő. Plusz szemüveg, napszemüveg – külön tokban persze. Egy-két könyv, rejtvények, női magazin. Tolltartó tollakkal. Jegyzetfüzet, határidőnapló. Esernyő. Néhány bizsu. Váltóruha, fehérnemű. Vitaminok és gyógyszerek, sebtapasz. Manikűrkészlet ollóval. Varrókészlet ollóval. Mobiltelefon töltővel. A töltő töltését szolgáló akksi. Bankkártya, igazolványok. Papírpénz pénztárcával. Fémpénz bukszában. Autó és lakáskulcsok. Nagyon-nagyon sok kulcs.

Mindezeket a laptop és a laptop töltője mellé gyűrtem be, mert általában cipeltem azt is.

Azt hiszem túl sok mindent cipeltem éveken át feleslegesen.

Mert a felsoroltak mellett mázsás kövekként cipeltem magammal a félelmeimet is: nem vagyok elég jó, nem vagyok elég okos, nem kellek eléggé. Cipeltem a kishitűségemet, dédelgetett önbizalomhiányomat, kétségeimet és szorongásaimat. Ilyen-olyan fóbiáimat.

Cipelte magammal a sérelmeimet, a nekem címzett gonosz mondatokat. Cipeltem magammal a mindenhonnan kirekesztés élményét. A fullasztó féltékenységét. A hátbaszúrásokat. Mások gúnyát és cinizmusát, értetlenkedését és idegenkedését. Az el nem ismerést. A dühömet és ellenállásomat is. Cipeltem magammal mindent, amit rég kipakolhattam volna.

Kipakolhattam volna rég, mert csak én éreztem úgy, hogy azt vinnem kell, hogy ha útnak eredek, mindennek jönnie kell velem. Mert az én vagyok, vagy legalábbis azok nélkül nem működök, lebénulok. Hogy is élhetnék nélkülük.

Hogy mit hagytam előbb otthon? A körömollót vagy a szorongást? Az esernyőt vagy a dühömet? Nem tudom megmondani. De ahogy könnyebb lett a táskám, úgy éreztem egyre nehezebbnek mindazt, ami mégis benne maradt. Így aztán szépen lassan szinte mindent kipakoltam onnan.

Ma már egy egészen apró táskával jövök megyek. Csinos darab. Ezüstfényű. Pillekönnyű ridikül. Nem fér el benne más, mint a mobilom, egy bankkártya, papírpénz, meg egy zsebkendő.

Egy maszk van még a táskámban és mellette a remény, hogy a maszkot is kirakhatom onnan nemsokára. Mert egy pink rúzs majd a helyére pont belefér. És az ott is marad.