„Olyan régóta állok itt a sorban, hogy lassan beírhatnám az önéletrajzomba!” – viccelődött egy ismerősöm még az egyetemen, amikor ráköszöntem. Valami hivatalos ügyet szeretett volna elintézni a félév végén – ahogyan akkor rajta kívül még nagyon sokan. A sor lassan haladt, bőven volt időnk beszélgetni, még egy kávét is vittem neki. Nem bosszankodott, számított rá, hogy várakoznia kell.
Sorban állunk a postán, a boltban, a bankban, az orvosnál, amikor jegyet veszünk vagy amikor adóügyeket intézünk. Sorban készülnek az ételek az étteremben és sorban várakoznak az autók a pirosnál. Nem meglepő, ha valaki úgy érzi, a fél életét sorban állással tölti. Különösen, ha hozzávesszük azt a láthatatlan sort, amibe a telefonos ügyintézéskor kerülünk, „várakoztatás” néven. Olyan sokféle sorba kell beállnunk az életünk során, hogy igazán megszokhattuk volna. Pontosabban megszoktuk, csak olykor nagyon nehezünkre esik elfogadni. Tisztelet a kivételnek.
Nem szeretünk sorban állni, mégis időről időre rákényszerülünk. És még akkor is kijöhetünk a sodrunkból egy-egy rövidebb-hosszabb sor láttán, aminek a végére nekünk is be kellene állnunk, amikor számítottunk rá (mert talán a lelkünk mélyén mégis reméltük, hogy most majd mi leszünk az elsők). Egyik lábunkról a másikra állunk, lopjuk a távolságot, fészkelődünk, matatunk a táskánkban, próbáljuk lefoglalni magunkat, miközben nem értjük, miért nem haladunk, mit csinálhat az ügyintéző, miért nem hívja már a következőt, bezzeg mi öt perc alatt végeznénk, az a nő meg miért ment előre, csak nem képzeli, hogy majd soron kívül…?!
Előkerülnek a szemrehányó nézések és félhangos megjegyzések, a határozott összezárás és a gúnyos mutogatás, hogy „igen, ott a sor vége”. S még ha valaki próbálja is sorban állás közben megtalálni a zent, sokszor meglehetősen nagy önfegyelem és akaraterő kell hozzá, hogy ne sodródjon a környezete türelmetlenségével és kicsinyes rosszindulatával.
Én például kifejezetten örültem, hogy kötelezővé tették a másfél méter távolság megtartását. Egyrészt
sosem értettem, miért kell a másik nyakába lihegni a pénztárnál vagy az ügyintézésre várakozás közben kialakuló sorban,
hiszen nem kerül sorra hamarabb a mögöttem lévő, akármennyire is lökdös, viszont könnyen kivívhat magának néhány szemrehányó megjegyzést, amitől sem neki, sem nekem nem lesz jobb napom. Másrészt jellemzően azok tolakodnak és lihegnek a másik nyakába, akik már alapból idegesek és türelmetlenek, s észrevettem magamon, hogy amikor belépnek az aurámba, mintha a negatív energiájukat és frusztráltságukat áttolnák rám, mintha azt akarnák, hogy legyek már én is ideges és frusztrált, tolakodjak és lihegjek az előttem álló nyakába és pakoljam rá a megvásárolni kívánt termékeimet az ő cuccaira, ezzel is jelezve, hogy haladnék.
Természetesen a kutatókat is foglalkoztatta a sorban állás lélektana, többek között az, hogy miért idegenkedünk tőle annyira. Az egyik okot abban találták, hogy úgy érezzük, egy csomó időt elvesztegetünk. Megfigyelték például, hogyha egy olyan (akár hosszú) sorban állunk, ami ütemesen halad, úgy érezzük, hogy hamarosan mi is elérjük a célunkat és jellemzően pozitív élménnyel távozunk az üzletből. Ha azonban a sor lassú, vagy a közepén állva azt érzékeljük, mintha megakadt volna, elveszíthetjük a türelmünket, s még ha ugyanannyi időt is töltöttünk a sorban állással, mint mondjuk előző nap a „haladó” sorban, mégis sokkal hosszabbnak (és rosszabbnak) érzékeljük.
Egy lehetséges másik oka lehet a sorban állástól való idegenkedésünknek az, hogy
az emberek általában nem szeretik, ha nem tudják, mi történik, és hogyan.
Márpedig a sorban állás közben sokszor nem látjuk vagy halljuk, hogy a sor miért akadt meg, mi történt, mi jött közbe, csak azt érzékeljük, hogy nem haladunk. Kialakulhat a szorongás, a bosszúság, felerősödhetnek az ilyen-olyan frusztrációink, hogy az összes haragunkat a sorra (és a pénztárosra/ügyintézőre) irányíthassuk.
Más esetekben igazságtalannak érezhetjük, hogy míg nekünk csak két perces elintéznivalónk van, a sorban előttünk álló mások tíz meg tíz percet is ott tartózkodnak az ablaknál, vagy a mi három termékünkkel szemben más egy púpos bevásárlókocsival pöffeszkedik kettővel előttünk. A megfigyelések szerint az emberek szeretik, ha figyelembe veszik az igényeiket, s ha tisztességesen bánnak velük – például kialakítanak egy „gyors” sort, ahová csak azok állhatnak be, akik várhatóan gyorsan végeznek. Erre lehet jó például a sorszám húzása, amivel már eleve szelektálni lehet az elvégzendő ügyek között.
Meg lehet szeretni a sorban állást? Kétlem. Viszont tehettek azért, hogy kevésbé zavarjon benneteket. Én amikor tudom, hogy olyan helyre megyek, ahol sorba kell majd állnom, már eleve, tudatosan felkészítem magam. Sorszám ide, időpont oda, sosem lehet tudni, hogy mi jön közbe – ahol megvan a sor kialakulásának a lehetősége, ott valószínűleg lesz is sor, akármilyen korán is érkezünk. Nálam a könyv az egyik leghatásosabb fegyver a várakozás hosszúra nyúló percei ellen, persze volt már olyan alkalom, amikor nem volt kedvem olvasni. Olyankor megpróbálok a gondolataimba feledkezni, tervezgetni, álmodozni. Valamelyik bejön. Vagy veszek egy nagy levegőt a pénztárra várakozva és megpróbálom megérteni a mögöttem állót, kívülről látni, akár még meg is sajnálni, amiért azt a rengeteg hétköznapi szorongást és frusztrációt, amit hordoz otthonról a munkahelyére, onnan a boltba és a postára, többek között a sorban való tolakodással, a másikra nyakába való „rámászással” és félhangos káromkodással teszi nyilvánvalóvá mindenki számára.
Ha továbbra sem szeretnél sorban állni, van más békésen kivitelezhető választásod is.
Ajánljuk még:
A pozitív fegyelmezés meg az ADHD, az autizmus és a szenzorosság – interjú Füstös Móni szülőoktatóval
„Ha megértjük az autizmust, megértjük az agyat” – tények és tévhitek az autizmusról
„Ahogy nőnek a gyerekek, úgy fejlődik az apaság minősége” – Interjú Z. Kiss Zalánnal
