Örök ideje van a válogatásnak: a tökéletesség hajszolása

Mikor lett kevés nekünk az, ami van? Sőt, az is, ami lehet? Amikor megbízhatóan működnek a dolgok, és csak kiszámíthatóan teszik a dolgukat? Miért van az, hogy egyre több kell, egyre nagyobb faksznival?

Nem az óra a célpont: tök jó, hogy mutatja az életfunkciókat és összeköttetésben van a telefonnal, nyilván ezek hasznos funkciók. A helyzet mégis az, hogy a tárgyak okosodásával (is) szűkítjük a mentális tereinket, életképességünket. És ez még mindig nem az igazi baj. A valódi probléma az, hogy

a tárgyakhoz való viszonyunk, az azokkal való bánásmód és az azokkal szembeni elvárások mintájára kezdünk viselkedni a kapcsolatainkban is.

Ahogy ma már nem sikk zoknit stoppolni, esernyőt javítani, harisnyán szemet felszedetni, úgy a kapcsolatainkért sem vagyunk hajlandóak túl sokat tenni. Probléma esetén nem bíbelődünk a megoldási kísérletekkel, egyszerűbb kidobni, elengedni, abbahagyni, elköszönni a másiktól.

Megtanultuk: majd jön másik, miért kéne vacakolni bárkivel? Vannak párkereső (és újraválasztó) állapotban lévő ismerőseim szép számmal. Látom, és mondják is, hogy már az ismerkedés első fázisában nehéz megütni a másik ingerküszöbét. Mintha kilóra (konkrétan súlyra, magasságra, 90-60-90-re/egzisztenciára) menne. Persze ezek a tulajdonságok csak beugróként működnek: ha megvannak, akkor sincs lazítás, könnyelműség volna hátradőlni,  hiszen túl nagy a felhozatal, túl nagy a választék. Márpedig kell, hogy mindenki másnál mást/többet tudjon, mást/többet mutasson a reménybeli jelölt. Az első gyengeségnél, kommunikációs zavarnál, félreértett poénnál, halvány rossz gondolatnál bukik a mutatvány:

ritkán van második esély. Miért is lenne? Nagy a világ, sokan vagyunk benne, mindig jön jobb. Sőt.

Sok helyen tapasztaltam már ezt a mentalitást, de egy barátom, Gábor iskolapéldája annak, amiről beszélek. Válása után elképesztő mennyiségű randit bonyolított, és az ő teóriája egyenesen úgy néz ki: mindig jobb jön. Úgy emlékszem, a válásom után én is ilyesmi hittel tartottam magam a víz fölött életben, azt gondoltam, azóta talán változtak az idők, az emberek, a hitrendszerek. De nem.

Annyiban igazat adok a „gyorsan ismerkedőknek”, hogy talán sok tapasztalattal a hátu(n)k mögött már gyorsabban felismerjük a számunkra kerülendő mintázatokat. De ezzel együtt is azt látom, túl gyorsan cserélődnek egymás mellett az emberek, mert a hibák manapság megbocsáthatatlanok. 

A már említett Gábor barátomat meg is kérdeztem erről, mivel kifejezetten olyan fiú, akinél már az első fázisok egyikében elrontanak valamit a nők. Azt firtattam kedvesen – de rámenősen – hogy miért nem türelmesebb, miért nem bírja kivárni, amíg lefut a promó (nem pornó! tegye fel a kezét, aki félreolvasta) és jut idő igazán megismerni a másikat. 

Úgy vélte,

fölösleges időpocsékolás a kezdeti köröknél többet szánni bárkire, ha amúgy látszik, hogy nem a nagy Ő-vel áll szemben. Azt meg, úgyis lehet tudni, mondja.

Szerteágazó ámokfutása tapasztalatai szerint a párkeresők többsége iszonyúan kétségbe van esve, és ez érződik is. Rögtön mindent akarnak, és türelmetlenek: ha csak kicsit is jól állnak a dolgok, a nők azonnal összeköltözést, esküvőt, léckerítést, barackbefőttet és gyerekzsivajt vizionálnak, amiről, ha így is van, legalább hallgathatnának, mert ez pár napos ismeretséget követően riasztó – Gábor szerint. Ezeknek bizonyítéka a közös fotó a közösségi oldalon, kapcsolati státuszmódosítás ugyanitt, etc, etc.

Pár! Napos! Ismeretség! Után!

Telefonon beszélünk, és hallom a felháborodást a hangján.

Szerinte a két nem között a különbség az, hogy a férfiak szingliként egyre jobban elvannak egyedül, a nők pedig egyre kevésbé.

Előbbiek egyre közömbösebbek, utóbbiak egyre több sérülést szereznek. Mindenki próbálkozik, egyre kevesebb hittel. Ennek megfelelően senki nem is invesztál túl komolyan sem érzelmileg, sem máshogy a kapcsolatokba, lehet-e csodálkozni, hogy ennyi félresiklott találkozás van? – kérdezi ő, akit egyébként – pechjére – minden randipartner szívesen és tartósan maga mellett tudna: 198 cm magas, jóképű, intelligens, négy nyelven beszél. Mostanában az egész baráti kör a kalandjaiból merít társasági témát, velünk, megállapodottakkal hozzá képest semmi sem történik, de az ő élete pazar. Ha volna humorod, te is élveznéd, ugratom, de tudom, hogy számára ez már nem vicces, hanem fárasztó, és valóban: elfáradt, nem érdeklik a nők, befejezte a csajozást – mondja (a héten először, de csak mert hétfő van).

Mivel épp pesszimista a kérdést illetően, azzal kapcsolatban is sarkos véleményt fogalmaz meg – magát sem felmentve a történések kimenetele alól – hogy eleve nem kecsegtethet sok sikerrel a be sem hegedt sebek fölé épülő új kapcsolat. Bizonyos kor fölött, a nyilvánvaló előzmények és előéletek után mindenki sérült, ez az igazság, mondja, és nincs okom kétségbe vonni ebben az igazát: mire az ember például 40 lesz, már történik vele ez meg az.

Hogy mi lehet a megoldás? A türelem sose árt, úgy magunkkal, mint másokkal – jutunk aztán közös nevezőre. Vannak gyorsan fellobbanó szerelmek, de a legtöbb kapcsolatot – sajnos, vagy sem – az idő érleli jóra, élhetőre, és a közös történetek viszik előre. (Ami szintén nem siettethető.) Ebben végül kiegyezünk: aki tudja, mit akar, az gyorsabban dönt, de nem érdemes folyton elégedetlenkedni.

A hibákat is lehet szeretni, a tökéletesség eszménye pedig csak egy illúzió, ami gyorsan elmúlik. (Káprázatosan okosak vagyunk, hiába.) Na de, nem lehet mindig minden kerek, ezt már Popper Péter is megmondta, és neki elhiszem. (Gábor is dolgozik a hitén, üzeni.)