„Nem vagyunk attól kevesebbek, ha egyedül ünneplünk” – interjú Zana Ágnes családterapeutával

Pszicho

„Nem vagyunk attól kevesebbek, ha egyedül ünneplünk” – interjú Zana Ágnes családterapeutával

A magányosság érzésével az év bármely szakában nehéz megküzdeni, azonban talán karácsonykor a legnehezebb. Az ünnepek környékén felerősödő magányosság érzéséről és a megoldási lehetőségekről beszélgettünk Zana Ágnessel, aki a pszichológia doktora, családterapeuta és kognitív-viselkedésterápiás konzultáns.

Mit nevezünk magányosságnak, mi a különbség az egyedüllét és a magányosság között?

A magányosság sajátos lélektani állapot, amiben elhagyatottságot él meg az ember. Valóban megkülönböztetjük az egyedüllétet a magányosságtól. Ha egyedül van az ember, akkor még tudja magát jól érezni, nem jelenik meg feltétlenül hiányállapot. A magányosságban azonban mindig van hiány, általában valamilyen fontos emberi kapcsolat hiányzik az embernek. Úgy is tud valaki magányos lenni, hogy ott van körülötte a családja, de mégis hiányzik valami, amit nem kap meg, valamilyen érzelmi szükséglete nincs kielégítve. Úgyis lehet magányos, hogy házasságban vagy párkapcsolatban él, gyerekei vannak.

 Fotó: Zana Ágnes

Ez lenne az úgynevezett „társas magány”?

Igen, Szerencsés esetben el tud az ember gondolkodni azon, hogy mi hiányzik neki valójában, milyen érzelmi szükséglete nincs kielégítve. Mondjuk az hiányzik, hogy valaki tényleg odafigyeljen rám és megkérdezze, hogy vagyok? Fontos, hogy merjünk az érzéseinkről beszélni. Persze az is lehet, hogy a magányosság érzése a kora gyerekkorból ered, amikor elhagyatottnak éreztük magunkat, mert valamilyen alapvető szükségletünket nem elégítették ki, mondjuk a szüleink nem úgy vettek körül bennünket érzelmileg, ahogy gyerekként szükségünk lett volna rá. Egy ilyen nagyon régi magányosságot újra és újra megélhet az ember bizonyos helyzetekben. Azok, akik ilyen gyerekkori sérülésekkel élnek, olykor képtelenek érzelmileg kielégítő kapcsolatban lenni a későbbi életükben, például azért, mert nem tudnak jól kapcsolódni. De nemcsak ez lehet a magány oka, ezer oka lehet annak, hogy nehezen barátkozunk, nem engedünk közel valakit. 

 Sajnos sok minden miatt lehetünk magányosak.

Az év bármely szakában nehéz lehet magányosnak lenni és megküzdeni a magányosság érzésével. Felerősödik ez karácsonykor?

Igen, mert a karácsonyról eleve úgy gondolkodunk, hogy az a szeretet és a család ünnepe. Erre „rárakódik” egy elég erős kulturális elvárás, hogy ilyenkor mindenki a családdal kell, hogy legyen, akármilyen is a kapcsolatuk – ennek következtében nagyon nehéz karácsonyok is vannak sok konfliktussal, idegeskedéssel. Ilyenkor a szeretetigény, és a szeretethiány nagyon felerősödik.

Nehéz azzal szembesülni, hogy mindenki a családjával van, mi viszont nem. Mi minden bújhat meg e mögött az érzés mögött?

Úgy érezhetjük, hogy nem felelünk meg a társadalmi elvárásoknak, hibásnak érezzük magunkat, mert mondjuk nincs családunk, akivel ünnepelhetnénk. De a családon belül is nagyon sok konfliktus lehet. Gondot okozhat például olyasmi, hogy az idősebb szülőnek kemény elvárásai vannak a fiatalok felé, mondjuk kötelezően együtt kell tölteniük a Szentestét. Sokszor nagy nyomás jelenik meg a szülők részéről, ha csak egyféleképpen tudják elképzelni az ünnepet. Hallottam már a konzultációk során, hogy valakinek csak az a karácsony, ha a gyerekei ott vannak vele december 24-én. Semmilyen más variáció nem jöhet szóba, mert számára az már nem szeretet. A szeretet kifejezése az, ha együtt ünneplik a Szentestét. Pedig 25-én is ugyanolyan szépen és szeretetben együtt tudnának lenni. Sokan vannak, akik mereven ragaszkodnak ehhez vagy ahhoz, túl konkrétan képzelik el, hogy mi a szeretet, és akkor persze, hogy magányosságot élnek át, ha esetleg nem azt kapják, amit elvárnak másoktól. Megjelenik a hiány és a csalódottság.

Előfordulhat tehát az is, és ezzel egy kicsit visszakanyarodnék a társas magányhoz, hogy

kapunk szeretetet, törődést, figyelmet a családtagjainktól, csak nem azt kapjuk, amire szükségünk lenne.

A köznyelv szeretetnyelvként emlegeti, hogy mindenki másból érzi azt, hogy törődnek vele, hogy szeretve van. A fent említett esetben a közösen töltött Szentestéből, de van, akinek az együtt töltött minőségi idő a fontos, másnak a drága ajándék. Lehet, hogy egy feleség például csalódott és érezheti, hogy nem szeretik eléggé azért, mert nem a megfelelő minőségű és drágaságú ajándékot kapja a férjétől. Fontos, hogy meg tudjuk fogalmazni magunknak és jó esetben a másiknak is, hogy mit jelent számunkra a szeretet, milyen jellegű kapcsolatokra vágynánk, vagy a meglévő kapcsolattól mit szeretnénk kapni, mert senki nem fogja kitalálni a gondolatainkat.

Előfordul, hogy valaki szakítás vagy válás után tölti egyedül, magányosan az ünnepeket. Nekik mit javasolhatunk?

Ez a helyzet azért nagyon nehéz, mert ezek gyászélmények ugyanúgy, mintha meghalt volna valakink. Az első karácsony egyedül, a társunk és akár a gyerekek nélkül emlékeztet a veszteségre, arra, hogy ami volt, az már nem lesz soha többé… Az ilyen kiemelt alkalmakon arra kell koncentrálni – nagyon egyszerűen megfogalmazva – hogy túléljen az ember. Arra érdemes gondolni, hogy lesznek jobb karácsonyok.

Az élet körbenövi a veszteséget,

az új szépen, lassan alakul, s a következő karácsonyunk esetleg már egészen másképp fog telni. El kell fogadni, hogy ez a karácsony nem lesz olyan boldog, nem lehet az ünneptől olyan örömet és nyugalmat elvárni, amit megszoktunk, hiszen minden megváltozott körülöttünk, egy fontos ember hiányzik mellőlünk. Minél frissebb a veszteség, a hiány annál erősebben jelenik meg.

Vannak olyanok, akik egyedül is békében és nyugalomban töltik az ünnepeket. Létezik valamilyen gyakorlat, ami segíthet a magányosság érzésének elkerülésében?

Szerencsére sokan vannak, akik jól érzik magukat egyedül is az ünnepek idején. Van, aki nem szereti a felhajtást maga körül, inkább magában tölti a legszívesebben az időt és éppen attól boldog, ha békén hagyják karácsonykor. A segítség annak kell, aki elhagyatottnak és magányosnak érzi magát ilyenkor. A kilátástalanság érzése, amikor úgy érzi valaki, hogy már soha nem lesz jó élete, az kivételesen nehezen viselhető az ünnepek alatt. Ezek azok a helyzetek, amikor az öngyilkossági veszélyeztetés is szóba kerülhet.

Aki valóban nehezen elviselhető kilátástalanságot és tehetetlenséget érez, annak segítséget kell kérnie.

A szakember is fontos, de első körben azt tanácsolnám, hogy forduljanak a barátokhoz, a rokonokhoz. Biztosan akad valaki a környezetükben, aki örülne, ha közösen ennének valamit, vagy meggyújtanának együtt egy gyertyát, akár vele töltené az ünnepet. Mert más is lehet magányos az ünnepen, nemcsak az az egy ember. Fontos, hogy emberek közé menjünk ilyenkor, például el lehet menni ételt osztani önkénteskedni. A másokhoz való odafordulás segíthet, hogy azt érezzük, jó emberek vagyunk, ez pedig örömet és reményt adhat. Vagy meg lehet tervezni az ünnepnapokat óráról órára. Például négytől ötig fát díszítek, öttől hatig megfőzöm a vacsorát, hattól hétig megeszem, miközben karácsonyi zenét hallgatok, héttől nyolcig elmegyek sétálni egyet, mert szép ilyenkor a város, nyolctól tízig megnézek egy filmet, aztán elmegyek akár az éjféli misére… Egyeseknek nagyon nehéz lehet a 24-e este és karácsony első napja, sőt, még a két ünnep közötti időszak is kritikus ilyen szempontból.

Az miért kritikus?

Mert a két ünnep közötti időszakot jellemzően a családjukkal, a szeretteikkel töltik az emberek, s aki magányos, ilyenkor hosszan egyedül lehet. De ezt az egy hetet is ki lehet tölteni úgy, hogy legyen mindig valami, amit csinálhatunk. Tudom, hogy anyagi kérdés is, de el lehet menni például egy jó masszázsra vagy szaunázni, esetleg beülni egy szép cukrászdába meginni egy csésze finom teát. Felhívni, meglátogatni egy-két ismerősünket. Vagy végezzünk valamilyen testmozgást, vegyünk egy illatos fürdőt…

Az a fontos, hogy tudjuk lefoglalni magunkat.

Az a baj, hogy amikor nyugtalan az ember, meg elege van mindenből, akkor egyszerűen nem hajlandó ezeket csinálni. Ha azonban ráveszi magát, akkor egyszerűen elkezd működni. Csak az első pár alkalommal kell ráerőltetned magad, később már az aktivitás feloldja a feszültséget.

Amikor rosszul érzem magam, van döntési lehetőségem, hogy vagy sajnálom magam három napig, és úgy érzem, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, vagy aktívan teszek ellene valamit. Érdemes elgondolkodni, hogy mit ad nekem az önsajnálat, és mit ad, ha nem hagyok annak teret.

Az új év elteltével úgyis hajlamos az ember újragondolni, mit szeretne kezdeni magával.

Jó lehet, ha ilyenkor kitakarítjuk az egész lakást, ami szimbolikusan az újévre való felkészüléssé is válhat. Valami új kezdődik, s mi tiszta lappal indíthatunk. Az új nap új lehetőségeket hozhat, nem tudhatjuk előre, hogy mi fog történni velünk. Tapasztalatom szerint még a nagyon súlyos, gyógyíthatatlan betegek is várják a másnapot, mert történhet velük valami, ami örömet ad, akár a létezés örömét. Hangsúlyozom viszont, hogy ezek a gyakorlatok, ezek a programok csak akkor működnek, ha valaki nem depressziós. Egy súlyosabb depresszióban ezek nem segítenek, ott szakmai segítség kell. Tehát, hogyha azt látjuk, hogy valaki tényleg depressziósnak tűnik, reménytelennek látja az életét, vagy én magamról érzem azt, hogy teljesen reménytelennek látom az életemet, muszáj szakemberhez fordulni, mert ott nagyon-nagyon nehéz egyedül ebből kijönni.

Felismerhető, ha valaki magányos a környezetünkben? 

A magányos emberek általában társaságban is egyedül vannak. Szomorúak, szűkszavúak, vagy éppen túl sokat beszélnek, mert annyira kapcsolódni akarnak valakihez. És valahogy érezni is lehet rajtuk, amikor odaülünk valaki mellé, és átjár bennünket a szomorúság vagy a feszültség.

Mit tehetünk olyankor?

El lehet kezdeni kérdezgetni, hogy van, szeretne-e beszélgetni. Persze mindezt csak úgy érdemes, hogy utána valóban meg is hallgatjuk az illetőt.

Csak akkor kérdezzünk, csak akkor kezdeményezzünk, ha valóban, őszintén meg tudjuk hallgatni a másikat. Ha van rá időnk.

És olyankor gondoljuk végig, hogyan tudnánk még segíteni neki. Például ajánljuk fel, hogy üljünk be valahová egy teára, vagy hívjuk át hozzánk egy órára. De csak akkor, ha ezt jó szívvel tesszük. Ha csak egy órára érünk rá, akkor ezt tudassuk is vele, amikor elhívjuk. Így ő is tudni fogja, hogy egy órát tudunk rászánni, és nem fog ott ücsörögni öt órán keresztül. És nekünk sem lesz kellemetlen, ha már mást csinálnánk. De egy órán keresztül tudom enyhíteni az ő magányosságát, és lesz egy jó beszélgetésünk, és én is jól érzem magam, mert azt érzem, hogy adtam valamit karácsonykor a másiknak. Székely András, aki a Kopp Mária Intézet munkatársaként a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom vezetője működtet egy mentálhigiénés oldalt, és elindította a „Velem lehet beszélgetni” kezdeményezést, aminek az a lényege, hogy önkéntesek, tehát nem szakképzett emberek, feltesznek egy karszalagot vagy kitűzőt, és járják a várost, és bárki odamehet, megállíthatja őket és lehet velük beszélgetni. Ez is a kapcsolatteremtés egy formája. Aztán vannak segélyhívó vonalak, ahol mindig rengeteg önkéntes van karácsonykor. Ha valaki tényleg nagyon rosszul érzi magát, hívja föl az egyik ilyen számot, mert a vonal túlsó oldalán biztosan van egy ember, aki boldogan meghallgatja.

Van olyan üzenet, amit minden egyedül ünneplőnek hallani kellene?

Jó lenne, ha senki nem érezné magát rosszul amiatt, mert máshogy ünnepel, mint a többiek. A Facebook és az Instagram világa hamis. Oda idealizált képet tesznek ki az emberek, azt, amilyet szeretnének önmagukról alkotni, de ezt sokan nagyon keserűen élik meg. Pedig nem vagyunk attól kevesebbek, ha egyedül ünneplünk, vagy máshogy élünk. Ami nagyon fontos még, és szerintem sok karácsonyt szebbé tenne, hogyha elfogadnánk azt, amit a másik tud adni, ne csak a mi saját elképzeléseinket akarjuk ráerőltetni másokra. Próbáljunk meg egy kicsit engedni az elvárásokból. Nagyon sokféleképpen lehet jól együtt lenni, boldognak lenni, a szeretet nem ettől függ. Azt gondolom, ha az emberek ebbe egy kicsit bele tudnának lazulni, sokkal jobban élveznék az ünnepet.

Ajánljuk még:

Egy kendőben az élet, avagy karácsonykor a hiány tépte seb is jobban sajog

Az öreg, vastag kendőknek párja nincs – takarózni abba kincs. Gyerekkorom óta imádom a vállkendőket, bár nekem nem volt, csodálattal adóztam mindazoknak, akiknek meg igen. Akiknek az anyukája, nagymamája horgolt egyet, és ő hordhatta boldogan. Repkedhettek benne, mint pillangó a fényben. Nekem a vállkendő a valahova tartozás szép, színes szimbóluma volt gyerekként, és amikor saját családom lett, akkor is az maradt. 

 

Már követem az oldalt

X