Jómagam a munkás életet libapásztorként kezdtem a kilencvenes években, majd már a környék összes tehenét is név szerint ismertük, mivel a tehéncsorda legelőre-, majd haza kisérését sem vetettük meg. Évek múltán, ha komolyra fordult a szó, mégis mindig azt mondtam, hogy tanár vagy pszichológus leszek. Ahogy teltek az évek, az érettségi közeledtével végül kicsit változott a terv: régészet, filozófia vagy a pszichológia volt az a terület, ahol el tudtam képzelni, hogy tengetem majd borús és napsütéses hétköznapjaimat. Aztán az élet citrommal kezdett dobálni, én pedig sok limonádét facsartam az évek során.
A régészet akkor került le a listáról, amikor tizenegyedik osztály után lehetőséget kaptam arra, hogy belekóstoljak kicsit a szakmába, így a nyári szünet egy részét azzal töltöttem, hogy Kolozsvár központjában túrtam a földet, majd kerámiákat és csontokat szortíroztam. Bár élvezetes munka volt számomra, amikor hazamentem, hogy elkezdjem az utolsó évet az iskolában, egyet már tudtam: régész egész biztos nem leszek.
Végül úgy gondoltam, majd a felvételi eldönt helyettem mindent, nekem nem kell mást tenni, mint felkészülni, és megjelenni, aztán a sors majd dönt helyettem. Woody Allen „és együtt alszik majd a bárány és a farkas, de a bárány nem alszik majd jól” sora mellett kattogtattam az írószeremet, és próbáltam egy esszét összerakni, később pedig már a gyógypedagógia tételeket körmöltem sebesen, miután megtudtam, hogy mégiscsak én fogok dönteni. Mindkét helyen szeretettel és egy vagon tanulnivalóval vártak. Amikor Várad és a filozófia helyett Kolozsvár mellett tettem le a voksom, biztosra vettem, hogy majd huszonhét évesen tudni fogom, mi leszek.
Huszonhét éves lettem én, és igazán meglepetésként ért a költemény, ami az elmúlt évemről szólt. Két hete ugyanis ismét diák vagyok. Munkahelyek és egyetem között lavírozok, előadásokat hallgatok, határidőket jegyzetelek le sebesen, gyakorlatra egyeztetek cégekkel, és vigye el a kutya: tetszik, amit csinálok. Persze valahol mindig sejtettem, hogy a tanulás számomra még nem ért véget, azért kicsit mégis megszédültem az elején, ahogy a környezetem is. „Bolond vagy? Huszonkilenc leszel, amikor befejezed!” Ha számolásaim nem csalnak, bármit teszek, két év múlva huszonkilenc éves leszek. A kérdés inkább az, miként akarom kivárni ezt a szép életkort. Persze tudom, hogy édesanyámmal, amikor ennyi idős volt, épp próbáltuk összehangolni a szívdobogásunkat, majd kis idő múlva megszülettem a család harmadik, és legkisebb gyerekeként. Azt is tudom, hogy valami bajuk van a mai fiataloknak, amiért nem tudnak normálisan viselkedni és hamarabb családot alapítani, mint ahogy készen állnának rá és, hogy bezzeg felmenőink idejében ez másképp volt, mert ők komolyan vették az életet.
Egy olyan időszakban, amikor határ a csillagos ég lett, és mindenhonnan azt harsogják, hogy bármi lehetsz, amit elképzelsz, sokszor embert próbáló és idegrendszert őrlő kisajtolni valami olyat, ami biztonságot adhat a hétköznapokban. A karrier felépítése megelőzte a listán a családalapítást, ami véleményem szerint teljesen jogos, hisz családot egy biztos alapra lehet tervezni. Mégis melyek azok a tényezők, amelyek megnehezítik egy mai fiatal döntését, megállapodását a munka területén?
Önismeret hiányában?
A sikeres pályaválasztás egyik legfontosabb feltétele a megfelelő önismeret. Ezeknek hiányában nagyon sokszor tévesen választunk meghirdetett szakok közül, ami idejekorán kiégéshez és lemorzsolódáshoz vezet. Az iskolai tanácsadók már a középiskola utolsó éveiben elősegíthetik azt a folyamatot, amelyben a diákok megismerik saját erősségeiket, érdeklődési köreiket, számukra fontos értékeket, képességeiket és ezeknek tükrében képesek lehetnek szelektálni a lehetőségek között. Teljesen más világban élünk, mint azok az emberek, akik tíz-húsz éve kerültek olyan döntéshelyzetben, amely a jövőjüket határozta meg, így az egyre fokozódó bizonytalanságban nehézséget okoz hosszú távon gondolkodni.
Jómagam is igyekeztem az elmúlt évben minden olyan önismereti tartalmat a magamévá tenni, ami által meg tudom ragadni azon tulajdonságaimat, ami miatt szerettem tanár lenni. Ugyanakkor a bizonytalanságot kölcsönzött tulajdonságokat szerettem volna más környezetben kamatoztatni úgy, hogy hasonló érzést keltsenek bennem, és mi az, amire szükségem van ahhoz, hogy úgy érezzem, nem táncolok egy penge élen nap mint nap. Azt, hogy kész vagyok ezzel, nem mondanám, de nagyobb bizonyossággal tudom meghatározni, hogy mit miért akarok.
Önmegvalósítás
Nem is olyan régen még nagyon kevesen élték meg azt a kort, amiről ma azt gondoljuk, majd akkor elkezdhetünk igazán élni, hisz jobb esetben addigra már eljut a karrierünk egy olyan szintre, hogy egy kicsit visszavehetünk a munkából, és hódolhatunk egyéb szenvedélyeknek is. De a munka fogalma is teljesen mást jelentett a régebbi korok emberének. Manapság az emberek igen nagy hányada sikerre vágyik és el is éri azt, ami a múltban gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt. A munka a megélhetést jelentette, nem pedig az életet.
Te mit hozol magaddal?
Az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztatja az embereket, hogy mely tulajdonságokat, mintákat hozták otthonról, a szülői, nagyszülői házból. A transzgenerációs minták, vagyis felmenőink sorsa, döntéseik és azok következményei gyakran tudattalanul is átszövik jelenünket, befolyásolva ezzel személyes fejlődésünket, vagy akár egész életünket. Ha valakinek a felmenői sikeres pályát futottak be, nagyobb a valószínűsége annak, hogy az utódaik követni fogják őket a kitaposott úton. De az én karrier- és önmegvalósítás iránti vágyam sem közelít a nulla felé pusztán azért, mert a nagyapám minden próbálkozását elkaszálta egy történelmi esemény, vagy épp egy olyan rendszer, amiben tényleg aranyat ért, ha csendben maradt és szó nélkül beállt a sorba.
Mindenképp hasznos, hogy tisztában legyünk a múltunkkal, viszont nem szabad átesnünk a ló túloldalára, nyilvánvalóan nem okolhatjuk minden kudarcunkért szegény nagyanyánkat. Azonban figyelhetünk és megérthetjük, hogy milyen okok húzódtak meg cselekedeteik mögött, ezeket pedig beépíthetjük a saját tanulási folyamatainkba. Mert jogosan feltételezhetjük, hogy talán soha nem tátongott még ekkora szakadék a generációk között mint napjainkban, de azt is fontos kiemelnünk, hogy még egyetlen generációnak sem adatott meg annyi eszköz és lehetőség a kezében, mint nekünk, hogy újraírhasson minden sorsmintát.
Ajánljuk még:
Hasznos táplálkozási szabályok régről – pénteken bableves, vasárnap hús
A kéz íze: ezért más mindig, ha nagymama készíti a desszertet
Szegénység gyúrta lepénykenyerek: bodag, punya, vakarék, én így szeretlek!
