Byung-Chul Han svájci filozófus és kultúrteoretikus A rítus eltűnése című könyvében azt írja, hogy „ma már a nyelvet is ritkán használjuk játékosan. Csak dolgozni engedjük. Arra kötelezzük, hogy információkat közöljön vagy értelmet hozzon létre. Emiatt nincs érzékünk az önmagukban csillogó formák iránt. A nyelv mint információs közeg nem csillog. Nem csábít.” Byung-Chul Han szerint a költeményekben viszont játszik a nyelv, de a munka és termelés kényszere miatt a jelenben egyre inkább elveszítjük a játszás képességét. Ezért a teljesítményorientált világban ma már alig olvasunk költeményeket, hiszen „a költői nem termel semmit.” A költészetben az ember magát a nyelvet élvezi” – mondja a szerző, és hozzáteszi:
„A költemények a nyelv mágikus szertartásai.”
A költészet visszaadja a nyelvnek az élvezetét azáltal, hogy radikálisan szakít az értelemteremtéssel. Ha a nyelvet csakis funkcionálisan és informatívan használjuk, varázstalanítjuk – állítja, hiszen a „tiszta információból nem származik varázs.”
Éppen ezért, és mert hisszük, hogy versek nélkül lehet élni, de nem érdemes, sorozatot indítottunk. Hogy újra legyen helye a versnek a mindennapokban. Hogy inspiráljunk, kapaszkodókat adjunk egymásnak, hogy azt közvetítsük, senki sincs egyedül. Egy vers csak egy vers, de lehet ennél sokkal több is. Létezik olyan költemény az életedben, ami pont akkor talált el, amikor a legnagyobb szükséged volt rá? Ha igen, küldd el nekünk a kedvencedet az
emailcímre. A legszebb történeteket és verseket - a beküldő engedélyével - rovatunkban is bemutatjuk. Oszd meg velünk azt a költeményt, ami hozzátett az életedhez - vagy akár megváltoztatta azt. A beküldött verseket és történeteket közösen gyűjtjük, hogy megmutassuk: a költészet nem valami távoli dolog – ott van mindannyiunk élettörténetében.
A következő verset Orsolya küldte:
Dsida Jenő: Pasztell
Nézel hajló tölgyfa-ágat,
gyomokat, miket kivágat
mord paranccsal zordon kertész,
széles paddal vár a kert-rész
sűrüje, hogy tűnj el, vessz el
jobbkezedben Sokratesszel.
Délutánra enyhe, szőke
fény esik a háztetőkre
s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
galamb búg az eresz alján.
Alkonyatra sásos zugnak
mélyén futó vizek zúgnak,
csupa sötét, furcsa, hült nesz,
bús suhogás, mi körülvesz.
Ebben a nagy félig-csendben
asszonyszemek cseppje cseppen,
csak a lélek füle hallja:
nyirkos lesz a lombok alja.
Sok imbolygó, halk kisértet
lábujjhegyen jön el érted
s pillantván a barna fákra,
gondolsz régi balladákra.
Nappal-éjjel így terül szét
fölötted az egyedüllét,
lassan tompa, fullatag, nagy
csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
nem akar a könny fakadni,
sem a szó könnyen szakadni,
mind nagyobb a néma sejtés,
mindig több a mélyre-rejtés,
minden nappal, amit élsz,
több, amiről nem beszélsz.
A vers csak vers
de lehet sokkal több is…
