Mindent halogatsz, elhagysz, elfelejtesz? Lehet, hogy ADHD-s vagy!

Pszicho

Mindent halogatsz, elhagysz, elfelejtesz? Lehet, hogy ADHD-s vagy!

Ha figyelemzavaros egy gyerek, a diagnózisa már hamar megszülethet. De mi van azokkal a felnőttekkel, akiket gyermekkorukban csak ügyetlennek, széllelbéleltnek, álmodozónak, feledékenynek, trehánynak, élhetetlennek tartottak? Ők is ADHD-sok voltak, csak senki nem tudott róla. 

Ügyetlen, feledékeny, lusta, rendetlen, egyszer a fejét is el fogja hagyni – a gyerekkorom állandó kísérőszavai ezek, amelyet vagy a család vagy a tanáraim soroltak, ha rólam volt szó. Márpedig elég sokszor volt szó: eléggé tehetséges diáknak számítottam, no de a szétszórtságom, a füzeteim… azokon voltak foltok, pacák, gyűrődés, kajamaradék. Már ha sikerült megtalálnom őket.

Rendszerint otthon hagytam ezt-azt, a kiránduláson a pénztárcám veszítettem el, eltörtem a tányért, kilötyböltem a kakaót, B héten A-ra pakoltam, egyszer pedig konkrétan megálltam a folyosónk közepén, és megkérdeztem, hogy 

akkor én épp iskolába indulok, vagy most jöttem onnan. 

Csak annyit tudtam, hogy más vagyok, mint a többi. Nem ebben a világban járkáltam, és nem is éreztem otthon magam benne. Fájóan különböztem a társaimtól, saját családtagjaimtól is, ezért vaskos önbizalomhiánnyal botladoztam a világban. Aztán rátaláltam a könyvekre, és onnantól már valami jobb volt, naphosszat feküdtem a díványon, és bújtam a regényeket, ahol valaki mások sorsát, problémáit, érzelmeit élhettem.

A középiskolában érzett másság számos keserű és eltitkolt könnye csak a főiskolán, egyetemen száradt fel, ahol megtaláltam azokat, akik Baudelaire albatroszából csak a szárnyakat és nem a megbotlásokat tartották fontosnak. Persze botlásból volt épp elég: belekeveredtem mindenbe, amibe bele lehetett, a devianciák legváltozatosabb bugyraiban mélyrepültem, botrányos és őrült párkapcsolatok poklaiban kínlódtam, 

konstansan azt éreztem: nem, és nem megy nekem az élet.

Pedig voltak sikerek is szép számmal, tehetségemet nemcsak felismerték, de terelgették is irodalmi mestereim.

Merthogy az ADHD ilyen: amit a vámon elvesztesz, megnyered a réven, ami az egyik oldalon égbekiáltó hiányosság, az a másik oldalon valami különös többlet. De akkor még nem tudtam, hogy ADHD-val küzdök és küzdöttem már gyerekkoromban is.

Régen csak szidták az ilyen gyerekeket 

Az ADHD, a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (attention deficit and hyperactivity disorder = figyelemzavar és hiperaktivitás) tünetei ezerarcúak, és csak az utóbbi évtizedekben kerültek a köztudatba. Az én gyerekkoromban (70-es, 80-as évek) még csak nem is hallottak róla. Ez azzal járt, hogy az ilyen gyerekek kezeletlenül és a környezet negatív megítélésének terhével nőttek fel. Szidtak minket ügyetlenségünkért, hanyagságunkért, rendetlenségünkért – úgy, ahogyan egy „normális” embert kellene szidni. Csakhogy egy ADHD-s óriási erőfeszítéssel éri el azt az állapotot is, amely a környezetének olyan elviselhetetlen.

Hiszem, hogy egy átlagos ADHD-s, ha nem figyelne,

nem két poharat törne el aznap, hanem négyet

– ami persze nem vigasz az anyukának, akinek épp kedvenc készletétől kell elbúcsúznia, már megint.

Ám ha még az a tudás sincs meg, hogy ADHD-val küszködő gyerekről van szó, a felháborodások hatványozottak, az elítélések hangsúlyosabbak lesznek – ami pedig ördögi kört jelent, hiszen ahogy az ADHD-s traumái egyre halmozódnak, tünetei egyre intenzívebbé válhatnak.

Amikor szó szerint majdnem felgyújtottam a lakást 

Felnőttként már számtalan módon mutatkozott meg, hogy valami egészen másképpen, és sok-sok galibát okozva működik nálam. A környezetem ugyan elfogadta, hogy velem ez már csak így van, de nem volt könnyű mellettem, velem élni. Saját magamnak sem. (Ezért is volt érdekes elolvasnom azt az írást itt, az egy.hu-n, ahol egy olvasónk arról mesélt, milyen ADHD-s férj mellett az élet.)

A pénz kifolyt a kezeim közül, az időpontokat összekavartam, képtelen voltam elintézni a legegyszerűbb hivatalos dolgokat is, minden ügyemet a halogatás jellemezte, hol a lakáskulcsot, hol a telefont vagy az irataimat hagytam el, elfelejtettem a kódjaimat, elzárni a csapot, lekapcsolni a villanyt, egyszer csaknem felgyújtottam a lakást. Nem leptem már meg semmivel őket.

Portrait of shocked female model covering mouth with hand, looking with bugged eyes into camera, forgetting to irone her costume, lating for business meeting. People, shock, great surprisment

 

Egyszerűen ilyen vagyok, és kész – gondolta mindenki, én is. Pedig nem ilyen, hanem ADHD-s voltam.

Erre akkor derült fény, amikor pályakezdő tanárként egy tanítványom kapcsán a látókörömbe került az ADHD. Mivel gyanúsan sok minden egyezett a tanítvány viselkedésében saját gyerekkori tapasztalataimmal, előbb kitöltöttem egy tesztet.

Magam is meglepődtem az eredményen, olyannyira egyértelműen mutatta a diagnózist.

Elmentem hát egy hivatalos vizsgálatra, ahol kétséget kizáróan megállapították, hogy bizony ez ADHD. A terapeuta gyógyszeres kezelést ajánlott – amit a súlyosság fokának fényében talán még elkerülhetek, ha nyitott vagyok alternatív technikákra, és eredményeket tudok elérni velük.

Az utóbbit választottam, és jelenleg gyógyszerek nélkül, számos pozitív változás könnyebbségével élek együtt az ADHD-val. Mert azért együtt kell vele élni: továbbra sem könnyű fókuszálnom, egy helyben ülnöm egy továbbképzésen, ellenállnom a halogatásnak, úrrá lenni a feledékenységemen.

De megtanultam

azokat a technikákat, amelyekkel minden sokkal jobbá tehető.

Segítségemre van a jóga, a meditáció, a mindfulness, a viselkedésterápia – a pénzügyeimet a japán módszerrel, az elintéznivalókat naptárral, listával, applikációkkal tartom kézben. Csatlakoztam a Felnőtt ADHD-sok csoportjához, ahol nemcsak jótanácsok, tapasztalatok és kedves társak támogatnak, de annak a felszabadító érzése is, hogy nem vagyok egyedül.

Mert ADHD-snak lenni bizony nagyon magányos dolog egy olyan világban, ahol a többieknek valahogy minden jobban megy. Pedig a hétköznapi dolgokon túli területeken egy ADHD-s számos olyat tud nyújtani, ami különleges: például kiemelkedő empátiát, extrém kreativitást, művészi látásmódot vagy épp hiperfókuszált érdeklődést és kíváncsiságot.

A felismerés a legfontosabb 

Én még szerencsés voltam, és tanáraim, vezetőim felismerték az értékeimet, figyelemzavarom súlyossága pedig nem volt olyan mértékű, hogy az a tanulmányi eredményeket végletesen befolyásolta volna. Sokan azonban ezen a téren is nehézségekkel küzdöttek, és mivel az ADHD a mai felnőttek gyerekkorában még nem volt ismert diagnózis, értéktelennek, élhetetlennek bélyegezték őket – és talán ők is önmagukat.

Az első lépés a gyógyulás útján mindenképpen a felismerés. Felismerni, hogy nem ügyetlenek, szétszórtak, rendetlenek, galibamesterek vagyunk – csupán egy olyan dologgal küzdünk, amelyet még nem diagnosztizáltak. És ha ez megvan, akkor már lehet utat tervezni a gyógyulás és pozitív változás felé – mert akár gyógyszerrel, akár terápiával vagy alternatív módszerekkel, de: lehetséges.

Ehhez persze elsőnek tudnunk kell, mi is pontosan az ADHD, és mi nem az – erről Dr. Csiky Miklóst, hazánk egyik legnépszerűbb ADHD-val foglalkozó gyermekpszichiáterét kérdeztük ITT.

Ajánljuk még:

Én, a robot(gép): ősziesítettem a nyarat és a konyhát, bónuszként pedig visszataláltam magamhoz

Idén a szeptember eleje épp úgy viselkedett, ahogyan az elvárható. Pillanatok alatt lett a kánikulából borongós, esős szürkeség. Sokan szomorkodtak emiatt, én viszont nagyon is örültem. A hőmérséklet csökkenésével egyidejűleg elkezdem végre aktivizálódni. Kedvem támadt iratokat rendszerezni, takarításba fogni, találkozókat szervezni, vagy egyáltalán: az utcán tartózkodni. Aztán hazatérni, és főzni valamit, aminek hála nem csak étel, hanem élet is költözhet a házba. 

 
X
Már követem az oldalt