Minden rossz okkal történik?

Egyik kedvenc idézetem Jókai Anna Ne féljetek című – egyébiránt zseniális – regényéből való, és így szól: „Úgysem történhet másként, mint ahogy a saját magasabb érdekemben történni fog”. Ennek a mondatnak súlya, jelentősége van, és talán egész életemben elkísér.

Kamaszként még nem ismertem ezt a mondatot, és ha ismertem volna, se értettem volna. Legelőször akkor hasított belém annak igazsága, hogy minden a jóért alakul úgy, ahogyan, amikor egy év kihagyás után újra tanulhattam. Ennek előzménye, hogy érettségi után nem kezdhettem el rögtön az egyetemet. Rettenetes volt megélni, hogy ki kell hagynom egy egész évet, igazságtalannak éreztem, dübörgött bennem a méreg, miért épp velem történik mindez. Tizenkét hónap a belső harag perzselésében telt, és semmiféle értelmét nem láttam az ilyen-olyan munkákkal telő, keserves esztendőnek. Aztán amikor újra tanulhattam, meglepve láttam, mennyivel könnyebben megy minden, mint másoknak. Hamar arra is rájöttem, hogy ez nem független attól a kihagyott egy évtől, amiben sokat értem, fejlődtem, rengeteget olvastam, utaztam, a látóköröm jócskán kiszélesedett. Minden, ami abban az évben történt velem, segített később. Az egyetem első évében jöttem rá először, hogy talán mégis jó, hogy minden úgy történt, ahogyan – sőt, talán azért történt a korábbi rossz, hogy az aktuális jót megkaphassam, élvezhessem.

Ez a „magasabb törvény” minden nagyobb – sőt: kisebb-nagyobb – eseménynél megmutatkozott később. Persze mindig utólag jöttem rá: „ó, hát ezért volt!” Azért kellett a szakítás a nagy szerelemmel, mert jött a még nagyobb. Azért áskált ellenem a barátnak hitt, hogy felismerjem az igazi arcát, és megmeneküljek egy valóban bekövetkezett ámokfutás rombolásától. Azért nem kaptam meg az állást, hogy jelentkezzek egy még sokkal jobbra.

Volt olyan eset az életemben, amikor „instant tanulságként” szinte rögtön megmutatkozott, miért történnek velem rossz dolgok; például lekéstem a buszt, a következőn pedig a barátom ült, máskor elvesztettem a lakáskulcsot, amit olyan szakember hozott utánam, amilyet addig égen-földön hiába kerestem. Megint máskor előfordult olyan is, hogy csak évekkel később nyert értelmet, miért szenvedtem egykor – és persze ez az igazán nehéz. 

Hiszen még ennek a „minden a jóért történik” igazságnak a tudatában sem könnyű átélni a rosszat. Hiába tudjuk, hogy az is a fejlődését fogja szolgálni, egy későbbi jó történés alapja lesz, és hogy majd hálásak leszünk egyszer azért, hogy mindezt átélhettük.

Hiába minden bölcselkedés, ha az ember épp szenved, mint a kutya.

De talán mégsem hiába: valamit könnyít ez a fajta látásmód, valamit igenis elvesz a fájdalomból.

Egyetlen egy esetet, életem szerelmének a halálát nem tudtam semmivel megmagyarázni magamnak. Azt leszámítva eddig valóban minden negatív eseménynek megtaláltam később az értelmét. Ezért hiszem, hogy meg fogja találni az a barát is, akinek most tehetetlenül nézem a szenvedését. De nem mondhatom neki, hogy: meglásd, később majd hálás leszel érte. Hiszen ő most épp benne van, a történés legmélyebb közepében, a távoli tanulságok nem jelentenek vigaszt. 

Sajnos már nem emlékszem, ki és hol mondta, de ezek a mondatok is az igazság esszenciái számomra: „Ha valami jó emléket kellene odaadnom az életemből, nagyon gondolkodnék, mi legyen az. Ha valami rosszat, akkor viszont egész biztos, hogy egyiket sem adnám. Ezek tettek azzá az emberré, aki ma vagyok”.

Vajon – a gyászon, nagy betegségeken kívül – melyik negatív történést adnánk oda az életünkből? Én, azt hiszem, valóban egyiket sem.