Hogyan (nem) dolgoztam fel a gyászt?

Életem szerelme. Gyermekem apja. Volt.

Amikor megtudod a hírt, hirtelen kirántódik alólad a világ. Hat éve már, de azóta is úgy maradt, kirántódva. Úgy is fog. Persze nem abban a sokkos állapotban vagy már, éled a mindennapjaid, működsz, működtetsz, nevetsz is nagyokat olykor, pedig elképzelni sem tudtad akkor, hogy fogsz még valaha mosolyogni. És a hála is ott van. Mert tudod: nem mindenki találja meg élete szerelmét.

Hogy mi van akkor, ha megtalálod, és aztán örökre elveszíted; mi van, hogy te azok közül a szerencsések közül való vagy, akiknek megvan a „másik fele”, de az egyik napról a másikra eltűnik? Nos, akkor is tudod, hogy neked valóban Ő volt az, lélekatomjainak minden egyes rezdülésében, és ezért hálás vagy. 

Idővel már ezzel a hálával élsz.

Ezt se gondoltad volna akkor, hat évvel ezelőtt. Se a hálát, se az életet.

Hogy mi tartott meg, magad sem tudod. A gyereked, persze, a tízéves, beléd kapaszkodó, a gyász szakadékába zuhanó kislány, meg a családtagok, a barátok, a hited, a könyvek, a filmek. Utóbbiak közül kiemelkedik a Csillogás. Ezt időről időre újra megnézed, ha van elég erőd hozzá, és ha van, ami miatt kell az elég erő.

Dokumentumfilm, három, a klinikai halált megjárt ember beszél benne az átélt élményeiről. Korántsem az a „láttam a fényt az alagút végén”- jellegű, tucatfilm, tucatmondanivalóval. Nem akárki rendezte, és nem akárkik beszélnek az élményeikről. A fiatalon számos neves díjat elnyerő Fliegauf Bence rendezésében először Nádas Péter mondja el, hogyan halt meg és született újjá. Ő

úgy mesél, ahogy csak egy író tud mesélni: a legpontosabb szavakkal fogalmazza meg a megfogalmazhatatlant.

Majd két egészen másfajta élményt ismerhetünk meg, két nagyon különböző embertől. Minden szavuk egyre tágasabbra tárja azt az ajtót, ami elzárja előlünk, mi van odaát.

A film újranézéséhez azért kell erő, mert hat évvel ezelőtt mindennapi kenyerem volt, és óhatatlanul visszahozza azoknak a napoknak az emlékeit. De ezzel együtt is újra és újra bevállalom, mert arra is emlékeztet, hogy volt és van kapaszkodóm.

Úgy fogództam ebbe a filmbe, ahogyan csak az tud, akinek nincs már a lába alatt semmi.

Szívem szerint minden gyászolónak elindítanám, de nem merem, mert nem merek semmit mondani annak, aki épp a gyász poklának legmélyebb bugyrait járja. Nem tudom, mit jó ilyenkor mondani, nekem sem mondhatott jót senki akkor. Egyébként nem is emlékszem arra, milyen mondatok hangzottak el és kiktől. Hogy kik voltak ott, és miről beszéltek, mindegy volt. Azt hiszem, a lényeg annyi volt, hogy „voltak”, fogtak, tartottak a puszta létezésükkel.

Ez az írás remélem, segít majd egyszer valakinek. Talán lesz valaki, akinek ugyanannyit ad ez a film, mint nekem akkor, meg most, mert azért most is kell olykor a segítség.

Szokták mondani, nincs olyan, hogy „feldolgozni a gyászt”, csak olyan van, hogy idővel növekedni kezd benne az élet, a te életed, ami körbenövi a hiányt. Ez valóban így van – növekszik bennem is az élet, vannak nevetések, vannak mindennapok, és a fájás ha nem is múlik, mára szelídebb, és hála szőtte körbe, emlékek ölelik. Hozzám tartozik, örökre, akárcsak Ő.