Pszicho

Miért maradunk benne egy boldogtalan párkapcsolatban?

Véget vetni egy kapcsolatnak, amiben nem érezzük jól magunkat, egyeseknek könnyűnek tűnhet, mások viszont képesek akár hosszú évekre is benne ragadni abban, ami nem jó. Mi a magyarázata?

Ha arról van szó, hogy saját magunk vagy egy közeli barátunk, ismerősünk vajon miért marad benne egy kapcsolatban, ami az egyértelműen nem boldog, általában ilyenek hangzanak el: „megszokásból”, „nincs hova menni”, „lehetetlen megoldani”, „összeköt a közös hitel, vállalkozás, gyerek”. De sokszor érezzük, hogy ez kifogás. A tudomány is mást mond a háttérben álló okokról.

A ragaszkodó másik fél

Például az egyik, 2018-ban publikált kutatás arra jutott, hogy az ok maga a párunk! Azt vizsgálták, egyes döntéseinkre milyen hatással vannak mások. Egy szakításra vonatkozó döntés nyilvánvalóan nagy befolyással bír mindkét félre, akár részt vett a döntésben, akár nem. Éppen ezért, a tanulmány alapján úgy tűnik, hajlamosak vagyunk inkább benne maradni a kapcsolatunkban akkor, ha úgy érezzük, a másik nagyon elkötelezett, ragaszkodó, vagy akár szinte függ is tőlünk. A vizsgálat szerint az emberek altruisták, döntéseiknél igyekeznek figyelembe venni, hogy azok milyen hatással lennének a körülöttük lévők életére, érzéseire, ez pedig könnyen eltántoríthatja őket attól, hogy véget vessenek egy párkapcsolatnak. Így van ez akkor is, ha egyébként boldogtalannak érzékelik az adott kapcsolatot, hiszen ilyenkor tulajdonképpen az önzés (kilépni belőle saját magamért) és a proszocialitás (benne maradni, hogy ne okozzunk a másiknak nehéz érzéseket) csap össze bennünk egymással.

Mindez sokféleképpen rímelhet a saját énképünkre is: elképzelhető, hogy valakinek az énképében központi helyen áll saját altruizmusa, ami miatt nehezen fogja elszánni magát egy olyan lépésre, amitől önzőnek érzi magát. Tehát nemcsak a másik fél életére gyakorolt negatív hatás, hanem a saját magunkra vonatkozó negatív értékítéletek is nehezíthetik a szakítást. A másik fél elkötelezettsége ráadásul táplálhatja bennünk a reményt arra, hogy a kapcsolat ismét boldoggá tehető. Így pedig már nemcsak a törődés, de a remény is benne tart minket a helyzetben.

Természetesen sikerülhet helyrehozni a kapcsolatot, de ha nem, és nehezen lépünk ki, feltehetjük a kérdést: a ragaszkodóbb félnek valóban jobb-e az, ha olyasvalakivel él párkapcsolatban, aki valójában nem igazán szeretne vele együtt lenni? Aki ott van fizikailag, de nem érzelmileg?

Az egyedülléttől való félelem

Sokan tartanak az egyedülléttől. Nem tudják, hogyan fognak boldogulni, és bár ez sokszor az anyagi kérdésekre is vonatkozik, gyakran leginkább a lelki támogatás vagy épp a szociális közeg hiánya az, ami félelemmel tölti el őket. Még ha pénzügyileg meg is tudnák oldani a függetlenséget, a tudat, hogy nincs valaki, akire biztosan mindig számíthatnak – ahogy azt a párjukkal megélték – túlságosan szorongató. A kötődési mintázatunk egy jelentős faktor ebben a kérdésben, a szorongóan kötődők számára az egyedüllét különösen ijesztő lehet, így ők még inkább hajlamosak lehetnek boldogtalan párkapcsolatokban élni. A társfüggőség, kodependencia szintén megnehezíti a döntést.

A saját érzelmi börtönünk

Vannak, akik azért nem képesek szakítani, mert meg vannak győződve róla, hogy nekik legfeljebb ez jár, ez a legtöbb, a legjobb, amit remélhetnek. Lehet, hogy korábbi párkapcsolataik még az aktuálisnál is nehezebbek, mérgezőbbek voltak, így nincs arról élményük, milyen úgy kapcsolódni másokhoz, hogy közben jól érezhetik magukat. A legtöbbször e mögött olyan gyermekkori családi háttér áll, amiben szintén kevés volt a minőségi kapcsolódás, nem tanulta meg tisztelni önmagát az illető, nem élte meg magát értékesnek, az volt az üzenet, hogy jobb, ha beéri azzal, ami megadatik. Ez a gondolkodásmód ellehetetlenítheti, hogy találjunk magunkban erőforrást, bátorságot, önbizalmat a megfelelő kapcsolat megtalálásához.

Ismerősség és kényelem

Gyakori, hogy azért maradunk benne rosszul működő párkapcsolatokban, mert az a helyzet, az a fajta működési mintázat ismerős számunkra. Lehet, a szüleinktől látott kapcsolati dinamikát ismételjük. Hiába nem volt kellemes ezt megélni gyerekként, most felnőttként mégis itt vagyunk egy igen hasonló kapcsolatban, mert az, amit már ismerünk, biztonságot ad. Nem tartjuk jónak, de legalább kiszámítható benne a rossz. Félünk az ismeretlentől, vagy éppen nem tudjuk, hogyan törhetnénk még a családi mintát, hisz lehet, ez az egyetlen, amit megtapasztaltunk. De ne keseredjünk el, mert

a családból hozott negatív mintha tudatossággal, odafigyeléssel megváltoztatható,

ha van bátorságunk szembenézni vele, megadhatjuk magunknak az esélyt a boldogabb párkapcsolatra, így a boldogabb életre is.

Bármelyik okot is találjuk magunknál aktuálisnak, nem kell, hogy beletörődjünk! Mindenkinek joga van a boldogsághoz, és mindenkinek van rá lehetősége is, ha nem állja önmaga útját! Ha egy boldogtalan párkapcsolatban találjuk magunkat, dönthetünk úgy, hogy megpróbáljuk megjavítani, vagy úgy is, hogy véget vetünk neki. Az előbbi esetben is azonban el kell indulni egy úton. Az is egy döntés, ha benne maradunk kapcsolatban, de tudatosnak kell meghoznunk ezt az elhatározást, és aktívan tenni a siker érdekében. Egy boldogtalan párkapcsolat hosszú távon sok frusztrációt, önbizalomhiányt, általános negativitást okozhat, ami már nemcsak a párkapcsolatra, hanem az egyén életének többi területére is hatással lehet. Ne halogassuk tehát az általunk helyesnek vélt lépéseket.

Ajánljuk még:

„Anyám megspórolt szeretetét akartam a férfiakon behajtani”

A szeretet nem puszta szó, leginkább cselekvés. Ám nem is olyan könnyű szeretni, pláne jól szeretni emberi kapcsolatainkban. Még az anyák szeretete is lehet tompa, alig érezhető, szinte láthatatlan. Mónika családban, anya, apa mellett nőtt fel, mégse érezhette meg soha igazán, milyen az odaadó szülői szeretet. Olvasói levél következik.

 

Már követem az oldalt

X