Kollégiumban élni: felkészülés a valóságra

Amikor tizenöt évesen a gimi első évében kollégista lettem, számomra beköszöntött az önállóság. Habár egy középiskolai kollégium viszonylag szigorú szabályok között működik, mégis azt éreztem, kinyílt előttem a világ, most aztán igazán nagylány lettem. Eldönthetem, hogyan osztom be az időmet suli után, jelentősebb összegű zsebpénzt kaptam, amiről teljesen egyedül rendelkezhettem, és igazából senki nem szólt bele, mikor kell este lefeküdnöm.

Együtt mindent

Belevetettem magam a kolis életbe, a három szobatársam közül ketten az osztálytársaim is voltak, így szinte összenőve teltek a mindennapjaink. Viszonylag hamar rájöttünk, melyik tanárnál nem gond, ha az előre egyeztetett esti kimenő vége után kicsivel később érünk vissza, és ki az, akinél kínosan ügyelni kell a szabályok betartására. A felsőbbévesektől megtudtuk, melyik konyhásnénitől érdemes repetát kérni, vagy kinél próbálkozzunk, ha épp elveszítettük a kajajegyünket, ami viszonylag gyakran előfordult.

Sok mindent tanultunk meg együtt, ami összekovácsolt minket. Tudtuk milyen, ha valakinek elfogy a heti zsebpénze, és a rémes ebédet már nem tudja kipótolni, így valamilyen alternatív megoldást kell találnia, az innen-onnan összegyűjtött ételből kell valami ehetőt alkotnia. Az egyik ilyen jól bevált vacsora-pótlékunk lett például

az Albert keksz májkrémmel.

Ez ma már szörnyen hangzik, de akkor nagy kedvencünk volt. Együtt mentünk el először az iskolán kívülre bulizni, együtt ittuk meg az első vodka-narancsokat, és együtt éltük át az első szerelmeket is.

Kollégistaként élni: felelősségvállalás

Amellett, hogy az önállóság és a szabadság érzése szakadt ránk, közben meg kellett tapasztalnunk: mindez felelősséggel is jár. Nem voltak ott a szüleink, hogy figyelmeztessenek, le kellene ülni tanulni vagy itt az ideje az alvásnak. A következményeket viszont el kellett viselnünk. Ezek pedig egy versenyistálló-szerű gimnáziumban hamar jelentkeznek. A felelősségvállalás és feladattudat kialakulásában nálam biztosan nagy szerepe volt annak a felismerésnek, hogy mindez csak rajtam múlik. Dönthetek úgy, hogy hajnalig beszélgetek valakivel, de másnap nekem kell küzdenem az órákon az ébrenmaradásért.

Ugyanez a logika érvényesült a pénzügyekben is. Egyrészt nagy szabadságot adott, hogy a szüleimtől kapott összeget arra költhettem, amire csak szerettem volna. Viszont tisztában kellett vele lennem, hogy ha a következő heti bulira veszek belőle új felsőt, és nem marad pénzem a bérletre, akkor gyalog kell majd közlekednem, amíg össze nem spórolom az árát. Persze, mindezt elméletben nagyon jól tudja az ember, de a gyakorlatban tinédzserként megtapasztalni sokkal értékesebb tanulás volt a továbbiakra nézve.

A felnőtté válás útja az adminisztráción át

Talán a legnagyobb kihívást az okozta számomra, hogy meg kellett tanulnom kiállni magamért. Erre leginkább a főiskolai évek alatt volt szükség, a gimi közelebb volt még az otthonomhoz, a szüleim mindig ott termettek, intézkedtek, segítettek, ha bármilyen komolyabb nehézség adódott. Nem egyszer fordult elő, hogy vacsoraidőben megjelent apukám egy adag házi koszttal vagy grillcsirkével, hogy az egész szobát megmentse a menzakajától. Sőt, ha hiányzott a család, könnyedén hazamentem, otthon töltöttem velük egy estét, másnap pedig egy korai busszal indultam az iskolába.

A főiskola már messzebb volt, önállóbbnak kellett lennem. Alapvetően nehezen vállalok fel konfliktusokat, inkább jókislány típus voltam mindig. Így amikor először kellett bemennem a tanulmányi osztályra, és szóvá tennem, hogy úgy tűnik, nem jelentették le a hallgatói jogviszonyomat, ami miatt épp nincs egészségbiztosításom, egész nap gyomorgörcsöm volt. Amikor szerintem alaptalanul nem akartak elfogadni egy beadandót, napokig halogattam, hogy végre bemenjek a tanszékre, és kiderítsem, mi a probléma. Viszont amikor sikerült határozottan fellépni, kiállni az igazamért és elérni, amit szerettem volna, az mindig új lendületet adott,

a következő alkalommal már sokkal magabiztosabban tudtam intézkedni.

A mai napig utálok hivatalos ügyeket lebonyolítani, utánajárni a szövevényes adminisztrációs helyzeteknek, de a kortársaimhoz képest hamarabb képes voltam a problémák, intéznivalók végére járni. Ehhez pedig kellett az, hogy a biztos szülői hálótól való távollét rákényszerítsen mindennek az elsajátítására.

Lakva ismerszik meg az ember

Mindezek mellett azt gondolom, a kollégiumban az emberi kapcsolatokról tanultam a legtöbbet. Habár van két testvérem, és a húgommal mindig is közös volt a szobánk, mégis teljesen más a tesóddal együtt élni, mint ismeretlen, a tiédtől teljesen más közegből érkező emberekkel. A kollégiumban hamar rájössz, mennyire fontos nyitottnak lenni. Ahhoz, hogy jól érezd magad, elengedhetetlen, hogy megismerkedj a többiekkel. Persze a folyosón rengeteg emberrel összefutsz, tehát rövid idő alatt mindenkiről megtudsz néhány információt, de ez csak a nulladik lépés. A szobatársaiddal ettől

sokkal mélyebben kell megismerni egymást ahhoz, hogy harmonikus legyen az együttélés.

Jó, ha tisztában vagy a másik rigolyáival, mitől borul ki, és mi nem zavarja. Közösen kell megtanulnotok, meddig lehet elmenni a másikkal szemben, és együtt kell meghatároznotok a szabályokat, korlátokat.

Engem például abszolút nem zavar, ha valaki sokáig tanul vagy késő este telefonál. Én magam is éjszakai bagoly vagyok, ha pedig fáradt vagyok, bárhogy el tudok aludni. Egy szobatársam viszont kifejezetten utálta, amikor este tíz után telefonáltam, így erre ki kellett találnunk egy megoldást. Ugyanakkor őt sosem zavarta, ha valaki külön kérdés nélkül vette kölcsön az egyik ruháját, engem viszont mindig idegesített, ha valaki úgy turkált a szekrényemben, hogy arról nem szólt nekem előzetesen. 

Ahhoz, hogy az ilyen jellegű apróságokon túllendüljünk, valójában rengeteg empátiára és mentalizációra van szükség. Sőt, nem elég kiismerni azokat az apró, jelentéktelennek tűnő mozzanatokat, amik a másiknak fontosak, el is kell tudni ezeket fogadni. Ezek nélkül csak udvariaskodva, rejtett konfliktusokkal terhelve lehet együttélni. Mindez pedig nem csak kollégiumi környezetben igaz, hanem bármilyen együttélésre, szoros kapcsolatra érvényes. Viszont közel sem mindegy, hogy tizenévesen tanulja meg az ember, vagy az egyetemi évek után szakad ki a családi közegből, és kezdi el megtanulni a társas együttélés íratlan szabályait.

Kollégiumban élni: felkészülés a munka világára

Egy koliban rájössz, mennyivel könnyebb csapatban dolgozni, mint egyedül: hatékonyabban lehet tanulni, ha elmagyarázza neked a matek tagozatos évfolyamtársad a logaritmust, te pedig cserébe segítesz neki megírni a töri esszét. Feloszthatjátok egymás között, ki mikor takarít, vagy ki megy le a boltba a vizsgaidőszakban kötelező csokiellátmányért. Viszont

azt is megtanulod, hogyan kell nemet mondani,

mert nem vállalhatsz be mindent. Megtapasztalod a saját tanulási módszereid: mikor van szükséged csendre, nyugalomra, és mikor segít, ha a többiekkel együtt ötletelsz egy feladaton. 

A kollégiumi évek alatt számtalan olyan készség sajátítható el, amire később, a munka világában vagy akár a párkapcsolatokban is nagy szükség lesz. Ez az időszak egyfajta gyakorló terepként szolgálhat az ismerkedéshez, konfliktuskezeléshez, felelősségvállaláshoz. Szóval a rengeteg buli, hajnalig tartó beszélgetések, közös sorozatnézés, Catan-maratonok mellett azért is megéri kolisnak lenni, mert így kisebb lépéseket téve válhat felnőtté az ember. A mamahotelből kikerülve nem azonnal egy munkahelyen kell helytállni, hanem van lehetőség és idő a gyakorlásra, fejlődésre.