Pszicho

Ítélkezés hidegen tálalva, avagy mi az a food shaming, és miért káros?

Az étel és az evés mindennapi tevékenység, amely nemcsak szervezetünk életben tartására szolgál, hanem arra is, hogy örömet szerezzünk magunknak. Azonban ha mások beleszólnak abba mit, mikor és mennyit eszünk, a két funkcióból az egyik jó eséllyel máris elveszett. Ezért gond, hogy a food shaming jelensége létezik, sőt egyre gyakoribb. 

Mindannyiunknak van olyan emléke, hogy az ebéd- vagy vacsoraasztalnál valaki kommentálja, ki miből, mennyit szed a tányérjára. Az ilyen határátlépés meglepő tud lenni, ha mást kritizálnak, de ha minket, akkor kifejezetten kellemetlenül érezhetjük magunkat. „Jó sokat szedtél!” – állapítja meg például egy „jóakarónk”, mire mi elszégyelljük magunkat, és talán vissza is teszünk valamennyit abból az adagból, amit jóízűen megettünk volna. De nem csak az adagot kritizálhatják: ha valaki nem szereti a hal vagy káposzta szagát, hajlamos büdösnek nevezni a másik által szívesen fogyasztott ételt és az is előfordulhat, hogy csúnyának, esetleg undorítónak látják, amit mi eszünk, ezért elszégyelljük magunkat – holott nem nekünk kellene szégyenkezni! 

Bűntudatkeltés az evés miatt

Ha valaki megszégyenít bennünket azzal, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy mit vagy mennyit eszünk, szembesülünk saját „gyengeségünkkel” – legalábbis azzal, hogy más szerint gyengeségből választottuk az ételt, és szégyellhetjük magunkat, hogy mi még élveznénk is. Természetesen a túlzott élvezet vezethet különböző egészségügyi problémákhoz, de ezt magunk is tudjuk. Épp ezért lehet annyira bántó egy-egy kritikus mondat, ami sokkal tovább mutat annál, hogy éppen egy kanállal többet szedtünk, mint amennyi beleférne. Benne van ugyanis az, hogy nincs önuralmunk, hogy megint nem vagyunk kitartóak, hogy ismét csődöt mondunk, és hogy soha nem fogunk lefogyni: magát a kudarcot jeleníti meg az a falat sütemény.

Sokak fejében él egy kép a jó és rossz ételről Paul Rozin, a pennsylvaniai egyetem pszichológiaprofesszora szerint. Ő úgy véli,

moralizáltuk az élelmiszerválasztást, saját magunk iránytűjét használjuk ahhoz, hogy eldöntsük, mi a jó és a rossz étek.

Ezért van az, hogyha egy vegán (gluténmentes, vega, diétázó, húsimádó, stb.) barátunkkal indulunk vacsorázni, és mi más elveket követünk az étkezés terén, de valamelyikőnk nem tudja elfogadni, hogy különbözünk, hamar konfliktusba kerülhetünk. De nem is kell étterembe menni, elég csak a karácsonyi vacsoránál összeszólalkozni a nagyival, amiért mi idén már nem eszünk a zserbóból.

Annak, aki kritikát fogalmaz meg a másik étkezéséről, jellemzően konkrét képe van arról, mit és mennyit kéne enni – a másiknak is! – ahhoz, hogy helyesen járjon el. Sok esetben az, aki kommentálja – food shamingeli – azt, amit éppen (t)eszünk, maga sincs tisztában azzal, hogy miért teszünk ezzel rosszat, csupán olvasta vagy látta valahol, hogy az adott étel káros. Mikor ezt el is mondja nekünk, lehet, nem valódi aggodalom munkál benne, csupán jobbantudását, fölényességét éreztetné.

Így csinál dominanciaharcot egy közös étkezésből: leosztja a szerepeket, amik szerint ő annak tudója, mi lenne jó nekünk. Nekünk maximum a bűntudat marad.

Persze van minőségi különbség az ételek között, és szülőként feladatunk is a fiataloknak megtanítani, miből mennyit jó enni. A szakemberek ugyanakkor semmilyen korban nem javasolják a jó és rossz jelzők használatát, inkább úgy fogalmaznak: vannak a tápláló és a kielégítő élelmiszerek. Az utóbbi csoportba tartoznak az édességek és a sós ropogtatnivalók, amiket nem azért eszünk, hogy tápláljanak bennünket vagy vitaminokkal lássák el a szervezetünket. A hozzáértők is azt vallják, hogy ha csak olyan ételeket veszünk magunkhoz, amik hasznosak a testünknek, nem feltétlenül leszünk boldogok, hiszen az élvezetet adó ételeket így túl gyakran megvonjuk magunktól. Ugyanakkor, ha csak édességeket vagy rágcsálnivalókat ennénk, ugyanúgy éreznénk a tápláló élelmiszerek hiányát. Szülőként tehát az egyensúly fontosságát kellene megtanítani gyermekeinknek – azt, hogy mindent lehet enni, ha nem esünk túlzásokba. Természetesen ez a tanítási, tanulási folyamat (amely jó esetben egészen kora gyermekkorban elkezdődik) nem food shaming. De ha van olyan kamaszkori emlékünk, hogy szüleink minden ételválasztásunkat kritizálja, ha megalázó, fölényeskedő módon beszél nekünk arról, mit vagy hogyan eszünk, gyanakodhatunk, hogy mi magunk is megtapasztaltuk a food shaminget. Ha pedig felnőtt létünkre még mindig sokat kritizálnak bennünket ételválasztásunkért, jó tudatosítani: ezt nem kell elfogadnunk.

Hogyan reagáljunk a food shamingre?

Nyilvánvalóan rosszulesik, ha bárki kritizálja azt, amit mi örömmel megeszünk, ezzel ugyanis hosszabb távon egy-egy ételhez rossz érzések kapcsolódnak, például hogy nem szabadna azt fogyasztanunk. Ilyen esetben a lelkiismeretünk később is folyton jelez, miközben ilyet esszük.

Ennek ellenére mégsem az a jó válasz ezekben a helyzetekben, hogy az illető arcába nyomjuk a tányért, vagy a saját viselkedésünkön változtatunk. Jobb őszintén, és higgadtan reagálnunk, elmondhatjuk például, hogy érezzük, aggódik értünk és ezt értékeljük, de ebben a formában nem segít a viselkedése.

Tudatosítani kell: a kritika gyakorta a kritizálót jellemzi, nem azt, akinek a megjegyzéseket címzi.

Valójában senkinek nincs joga ahhoz, hogy beleszóljon abba, hogy mit veszünk magunkhoz, kivéve akkor, ha az egészségünket tesszük kockára. Ilyen helyzetekben azonban elképzelhető, hogy szükségünk van a jelző szavakra. Ha nem egészséges az étkezéshez való viszonyunk, nem szégyen arról beszélni, segítséget kérni problémáink megoldásához. Ha pedig a környezetünkben van valaki, akinek úgy érezzük, támaszra van szüksége, az étkezéséhez kapcsolódó kommentünk megfogalmazásakor rendkívül pontosan kell fogalmaznunk, hogy ne bántsuk feleslegesen a másikat, és ne érezze úgy, hogy megtámadtuk. És bármi is történjen ezután, el kell fogadnunk, hogy végső soron  mindenki azt eszi, amit szeretne. Bíznunk kell abban, hogy a másik is értelmes, felnőtt ember, aki tisztában van tettei következményeivel. Bárhogyan is legyen: ha a másik beszámítható, nem a mi dolgunk döntéseket hozni helyette.