Gondolatok egy koronavírusteszt eredményét várva

Pszicho

Gondolatok egy koronavírusteszt eredményét várva

Néhány nap múlva megházasodik az egyik legkedvesebb, legrégibb barátnőm, akivel együtt nőttünk fel és kikészít, hogy nem tudom, ott lehetek-e vele.

KEDD

Reggel nyolckor ébresztőre keltem – meglepő, hogy tudtam, és ilyen jól tudtam aludni. De cseng az óra, kezdődhet a telefonálás: klinikák, információs vonalak, orvosok, ügyintézők egymás után. Jönnek ugyanazok a kérdések, ugyanazok a válaszok, ugyanaz az odázás: mához nyolc-kilenc-tíz napra letesztelnek majd, legyek nyugodt.

Nem vagyok nyugodt. Vagyok dühös, csalódott, kíváncsi, feldúlt, türelmetlen, még erőltetetten kedves is, de nyugodt, az nem.

Mától négy napra megházasodik az egyik legkedvesebb, legrégibb barátnőm, akivel együtt nőttünk fel. A gondolat, hogy száz kilométerre leszek tőle az esküvője napján, nem tölt el nyugalommal. És az a gondolat sem, hogy ha én beteg vagyok, hány embert fertőzhettem meg, beleszámítva a tüdőbeteg nagymamámat, vagy az orvos anyukámat és a tanár apámat, akik naponta több tucat emberrel találkoznak.

Amúgy is, túl vagyunk már ezen. A múlt héten belázasodott egy ismerős, akivel egy megbeszélésen találkozott, kezet fogott a barátom, így úgy döntöttünk, míg meg nem kapja az eredményét a beteg, itthon maradunk. A karanténban velünk volt egy barátunk is, aki szintén részt vett a megbeszélésen, s hosszan beszélgetett a belázasodott ismerőssel – ő veszélyeztetett apósára tekintettel nem szeretett volna hazamenni, nálunk lakott, míg meg nem kaptuk a negatív teszteredményt. Ugyanis a beteg első tesztje negatív lett, vagyis úgy tűnt, nem koronavírusos. Aztán négy nappal később jött a telefon, hogy mégis az. Az első teszt kevésbé volt megbízható, a második, a tutibiztos, már pozitív. Gyorsan teszteltessünk mi is, hiszen hosszú ideig voltak egy légtérben a fiúk.

Minél többet próbálkozunk, annál inkább ráébredek: teszthez jutni meglehetősen nehézkes.

Az állami tesztelőrendszerről hallott (elsőkézből származó) tapasztalatok után rögtön a magánszektor felé fordulunk az idő szűkössége miatt – péntekre nekünk eredmény kell. Itt felajánlják, hogy másnap letesztelnek bennünket potom harmincezerért, itt, a szomszédos utcában, csak oda kell menni. Ja, hogy egyikőnk találkozott igazolt koronavírusossal? Akkor ő inkább ne jöjjön. Házhoz jönni? Azt nem tudnak.

Azért jó hír is van: legalább engem letesztelnek szerdán a klinikán. Ha logikus, ha nem, a szabályozás szerint fogadhatnak, mert nem vagyok kontaktszemély. Javasolják, hogy az én eredményemet gondoljuk érvényesnek a kontaktszemély számára is – magyarul, ha engem negatívnak találnak, feltételezzük, hogy ő is az.

Nem tartottuk ezt kielégítő válasznak, így más céggel is beszélünk. Az egyiknél tudnak helyszíni tesztet csinálni, de itt más a szisztéma: felveszi az adatokat egy asszisztens, ígéri, hamarosan hív a doktor. „Sürgős az ügy?” „Igen, jó lenne három napon belül az eredmény, hétvégén egy esküvőre vagyunk hivatalosak.” Tizennégy óra telt el, nem hívtak vissza. Nyilvánvaló, hogy sem a pénz, sem a szép szó, sem a tények nem számítanak:

túl sokan lehetünk ilyen helyzetben, emberek tucatjai szeretnék teszteltetni magukat, kapacitás pedig erre nincsen.

Nem tudjuk, mi legyen holnap: ha én leteszteltetem magam, akkor sem lesz biztos eredményünk, arra viszont egyre kevesebb az esély, hogy mindkettőnk eredményhez jusson péntekig.

Ma megjelent az egy.hu oldalán egy cikk, amiben a szerző egy pszichológussal beszélget a koronavírusos iskolakezdésről. Kommentek tömegei vitatják, hogy létezik-e a vírus, és valóban kell-e védekezni ellene. Túl nagy a kontraszt a belső és a külső hangok között, és bár szeretnék párbeszédet, ez a két álláspont még a fantáziámban sem talál utat egymáshoz. Be is csukom az internetet mára.

SZERDA

Ébresztő, telefonálgatás. Rögtön a tegnapi ügyintézőt hallom, kedves, emlékszik rám. Sajnálja, ha nem hívott a kolléga, ugyebár rengeteg megkeresésük van. Kiöntöm neki a szívemet, hogy tetszik tudni nekünk muszáj teszteltetni, még ma, hogy legyen eredmény péntekig.

Nem tehetem meg, hogy nem megyek az esküvőre, jobban mondva nem tehetem meg, hogy teszt nélkül megyek. Mindenképp rosszul járok, de az egyik esetben legalább felelősen húzom a rövidebbet.

Kezdek belepistulni az ügyintézésbe, a magyarázkodásba. Röhejes indoknak érzem egy világjárvány közepén azt szajkózni, hogy házasodik a barátnőm. Emberek százezrei betegednek meg, több ezren halnak bele a betegségbe, életek munkájával felépített vállalkozások dőlnek össze – és mégis, én egy esküvővel hozakodok elő újra és újra.

Szíven üt saját sekélyességem. Aztán belém költözik a gondolat, hogy

az ember életének jelentős pillanatai mindig relativizálhatók, valamihez képest mindig semmiségnek tűnnek

– akkor is, ha nekünk éppenséggel nem azok.

Az ügyintéző, ha már így összebarátkoztunk, elmondja, hogy valójában tegnappal megszűnt a kiszállással végzett tesztelés, lehet, ezért is nem hívtak – nem tudják ők sem, mi lesz azokkal a páciensekkel, akiknek már tesztelést ígértek. Nem tudom, mi legyen, de a telefon túlfelén már gondoskodnak rólam: visszahív az ügyintéző, igyekszik minden követ megmozgatni értem, a kollégával egyeztetett, letesztelnek mindkettőnket még, ha elmegyünk a klinikára. Zárásul jó bulizást kívánnak szombatra.

Továbbra sem vagyok nyugodt, de egy kő legördült a vállamról: akárhogy is lesz, mindent megtettem, nem rajtam múlik. És tele vagyok hálával, hogy egy ismeretlen ügyintézőben lelket találtam, együttérzést és segíteni akarást. Már csak várni kell.

CSÜTÖRTÖK

Óracsörgés, ébresztő, gyomorgörcs – egyre rutinosabb vagyok a reggeli indítással. Ma nem akarom bekapcsolni a WiFi-t: ha nagyon gyorsan dolgoztak a laborban, már az email-fiókomban lehet az eredmény. Tudni szeretném, de nem szeretném tudni: véget vetnék a kételkedésnek, de a reményt elveszíteni nem akarom.

Semmit nem tudok csinálni, nem vagyok képes koncentrálni, megnézem a leveleimet.

Nincs új üzenet. Minden marad olyan, amilyen. Fullasztó.

Újra és újra végigveszem magamban, miért vagyok zaklatott: az egészségemet nem féltem, valószínűleg a vírus nemigen tenne kárt bennem. Tudom, hogy legrosszabb esetben egy esküvőről maradok le, amibe bár belesajdul a szívem, mégsem üdvösség kérdése. Ismét megbeszélem magammal, hogy az élet-halál kérdésein túl minden más másodlagos, elkényeztetett, jólléti aggódás – aminek persze ezen az elkényeztetett, jólléti, huszonegyedik századi Magyarországon létjogosultsága van. Újra megengedem magamnak az aggódást, emlékezve: még semmi nincsen veszve.

De belefáradtam ebbe az egészbe. A libikókába, hogy ezek vajon valós tünetek, vagy csak beképzelem őket. A hívásokba, ahol én nyugtatok vagy éppen engem nyugtatnak. Az eszeveszett, rohamokban érkező, pár pillanatig tartó pánikban, amit a hűvös racionalitás hangja követ, hogy akármi is lesz, nem a világ. És fáraszt a válaszom, hogy de, nekem kicsit az: a saját világom egy darabja lesz oda, és bár a fogaimat csikorgatva kibírom, persze, de olyan jó lenne elkerülni. A racionalitás és az érzelmek feleselnek bennem három napja, és elfáradtam abban, hogy egyikőjüknek sincs igaza, miközben mindkettejüknek igaza van.

Elfáradtam a hintázásba.

Megnyitom újra az emailjeimet.  

 

Ajánljuk még:

Becsöngetés a második hullám árnyékában: semmi sem biztos, csak a bizonytalanság
Misztikus ereje van számunkra a holnapoknak, az új kezdeteknek. Holnaptól nem vacsorázom, hétfőtől nem dohányzom, az új évben többet sportolok, kevesebbet panaszkodom, sikeresebb leszek. Jellemzően újrakezdős dátum szeptember elseje is, hiszen a nyár után az új tanévvel új remények, vágyak fogalmazódnak meg, lendületet nyerünk az induláshoz. Az idei szeptember azonban egy sajátos iskolaévet követően indul, és egyelőre nem tudni, hogyan is alakul. Csak remélni lehet a legjobbat, de fel kell készülni a legrosszabbra is, a sokat emlegetett második hullámra. És kétségtelen: ez az év mindenképpen más, mint az eddigiek, így az új helyzetben újfajta megküzdési stratégiára van szükségünk.

„Maszkok mentén kettészakadt társadalomban élünk”
Az elmúlt időszakban kettészakadt a társadalom. Az egyik csoportba tartozók rendületlenül hordják a maszkjaikat, és egy lépést sem tennének kézfertőtlenítő nélkül, és vannak a másik oldalhoz tartozók, akik már el is felejtették, melyik táskájuk aljában találják a védőfelszerelésüket. Megosztó, hogy valóban szükséges-e még mindig viselni a kényelmetlen, ebben a hőségben szinte elviselhetetlen szájmaszkokat. Én határozottan állítom: igen, szükséges.

„A szerelem nem néz audiogramot, nem tesztel IQ-t, nem számol végtagot”

Nemrég debütált a Netflixen a Szerelem az autizmus spektrumban című dokusorozat, ami – ahogy a címéből is nyilvánvalóvá válik – az autista spektrumon lévő emberek szerelmi életéről, kapcsolatairól szól. Azonnal megnéztem. Imádtam. Most viszont nem ajánlót fogok írni, hanem elmesélem milyen sokféleképpen mutatkozhat meg a szerelem. Például az értelmileg akadályozottaknál.