Enni vagy nem enni, avagy miért eszünk, ha nem vagyunk éhesek?

Faramuci dolog ez az étkezés. Sokszor tűnik úgy, hogy régen ez is (mint minden) egyszerűbb volt, mert ettük, amit megkívántunk, és kész. Manapság meg csak kapkodjuk a fejünket, mert az egyik szakértő ezt mondja egészségesnek, a másik meg azt, talán három étrendszakértői oklevél és diploma sem lenne elegendő ahhoz, hogy kiigazodjunk az étkezések és étrendek körül kanyargó útvesztőben. S ha végre megállapodunk valamelyik/bármelyik mellett, úgyis lesz valaki, aki elmondja majd, hogy az miért nem jó, és hogy ő egyébként egy nagyon szuper szabályrendszert követ, és mindenkinek ezt ajánlja… Lényegtelen számára, hogy kinek mire van szüksége, milyen az életmódja, az egészsége vagy az emésztése. Tudja a tutit, és csak ez számít.

Bármilyen étrend is van a terítéken, akadályokkal mindig találkozunk. Akár a fogyás a fontos, akár az egészség, vagy csak hogy maradjunk olyanok, amilyenek éppen vagyunk, van egy buktató, ami könnyen csőbe húzhat bennünket, ez pedig nem más, mint az éhség. Merthogy

az éhség nem mindig az, aminek mutatja magát.

Pontosabban az, éhség, de nem mindegy, hogy miért érezzük éhesnek magunkat. Érdemes tisztában lenni és felismerni az éhség különféle típusait, hogy megelőzzük azokat a potya étkezéseket, amelyek esetenként inkább a kárunkra vannak, mintsem a hasznunkra válnának.

Ne csak a szemnek!

Talán az egyik leggyakoribb mondat, ami elhagyja a szánkat, amikor olyan étkezésbe kezdünk, amiről mi is pontosan tudjuk, hogy nem kellene. Mert valójában nem vagyunk éhesek, de egy ropogósra sült péksütemény, egy gyönyörűen tálalt grillezett hús vagy egy csokimázba burkolt tortaszelet látványának nehezen tudunk ellenállni. Erre hajaznak a reklámok és az üveg mögül kínált cukrásztermékek. Megoldás lehet, ha étkezés közben jóllakatjuk a szemünket is: ne csak úgy „bedobjunk valamit” a tévé előtt, vagy unalomból nassoljunk, hanem adjuk meg a módját annak a reggelinek vagy vacsorának.

Csábító illatok

A szemünk után az orrunk a következő érzékszervünk, ami igencsak érzékenyen reagálhat a finom illatokra. Megérezzük a lángos, a frissen sült rántott hús vagy az éppen elkészült piskóta illatát és máris azt kutatjuk, hogy kaphatunk-e belőle mi is egy keveset. Valódi éhségnek ezt sem nevezhetjük. Étkezések közben pedig ne csak a szemünket lakassuk jól, hanem élvezzük az ételek illatát is, ezzel jóllakatva az orrunkat. S akkor két étkezés között talán nem csábulunk el (olyan könnyen).

Megkívánjuk... 

Az éhségfajták közül nem maradhat ki az sem, amikor megkívánunk „valami sósat” vagy „valami édeset”. Éhesek valójában ebben az esetben sem vagyunk, de úgy érezhetjük, hogy egy kis csokoládé vagy sós perec nagyon jólesne. Ennek elejét vehetjük például úgy, hogy étkezések közben odafigyelünk arra, hogy

különféle ízek kerüljenek a tányérunkra.

Legyen közötte édes és sós, fűszeres, csípős, bármi, amit szeretünk. Ha kielégítjük a nyelvünk kíváncsiságát, az étkezések között kevesebb eséllyel leszünk „kívánósak”.

Vigyünk rendet az étkezésbe!

A valódi éhség jele a korgó gyomor – persze nem kell megvárni, hogy eljussunk ehhez az állapothoz. Ha rendszeresen, mindig ugyanabban az időpontban eszünk, kis eséllyel kezd el idő előtt korogni a gyomrunk. A korgó gyomor azt jelzi, hogy a szervezetünknek táplálékra van szüksége! Legyen egy jól bevált étrendünk, és törekedjünk arra, hogy tápláló ételekkel csillapítsuk az éhségünket.

A zsigereinkben érezzük

Ideges leszek, amikor éhes vagyok – ezt felismerni azonban nagy tudatosságot igényel. Gyakran azt hisszük, hogy valakinek rossz napja van, vagy egyszerűen csak „kulturálatlan”, pedig a háttérben ott bujkál a sejtszintű éhség, azaz amikor nem korog a gyomrunk, nem érzünk valódi éhséget, mégis az evés a megoldás arra, hogy lenyugtassuk magunkat. Mondhatjuk rá azt is, hogy ez az úgynevezett „megérzésből evés”, mint amikor gyerekkorunkban pontosan tudtuk, hogy mikor kell(ene) ennünk, és mire vágyik a szervezetünk. Idővel jellemzően elveszítjük ezt a képességünket, de önmagunk tudatos figyelésével újra rátalálhatunk…

Az agyban dől el

Valójában azt is mondhatnánk, hogy az összes éhségtípus az agyunkra vezethető vissza, hiszen ott dől el, hogy végül engedünk-e a csábításnak vagy felismerjük a valódi éhségérzetet. Állítólag mégis van egy speciális fajtája az éhségnek, az elme éhsége, amikor szeretnénk megfelelni a különféle divatos trendeknek, és rákényszerítjük magunkat egy-egy olyan étrendre, amit éppen nagyon hype-olnak a szakemberek. Villog az agyunkban, hogy melyik étel jó és melyik rossz, mi meg alig vesszük közben észre a testünk (vész)jelzéseit.

Csapjuk be az elmét,

és tereljük a figyelmét a szervezetünk jelzéseinek felismerése felé.

A gyermekkor ízei

Ennek kétféle formája lehet: az egyik az, amikor valaki nem éhes, de örömében, bánatában vagy éppen unalmában muszáj (?) neki valamit folyamatosan rágcsálnia. A másik pedig az, amikor nem azért kívánunk meg egy ételt, mert éhesek vagyunk, hanem azért, mert olyan emlékeket ébreszt fel bennünk, amelyek kellemesek számunkra. Visszarepít a gyerekkorunkba a mákos tészta íze, a nagyi paprikás krumplija, vagy a menzás sóskafőzelék nosztalgiája. Kifli tejjel.

Mit tehetünk az érzelmi nassolás ellen?

A hűtő kirámolása helyett nyúljunk a telefon után, és hívjuk fel azt a barátunkat, ismerősünket, akivel együtt élveztük a nosztalgikus ételeket. Beszélgessünk egy jóízűt a pótcselekvésnek szánt evés helyett!