Én már kedves vagyok magamhoz. Akkor te miért nem?

Pszicho

Én már kedves vagyok magamhoz. Akkor te miért nem?

Egy ideális világban biztosan alapkövetelmény lenne a kedvesség. Mindenkivel. Elsősorban idegenekkel – főként hivatalos, formális ügyintézések során. De a mi világunk távolról sem ideális, így örökre velünk marad a kérdés: megéri-e kedvesnek lenni egymással?

Egyszerűnek tűnik a képlet: minden velem kezdődik. Ha én elfogadom magam a szerethető és kevésbé szerethető tulajdonságaimmal együtt, kipipálhatom a nulladik lépést a szociális érintkezés zegzugos útvesztőjében.

Máris jöhet a következő stáció: igyekezhetek kedves lenni a többi emberrel. Nem csak a bűbájosan aranyos rokonokkal, zseniális barátokkal – de nem ám, dehogy, túl egyszerű lenne a játék. Kedvesen viselkedni teljesen idegenekkel már ezerszer keményebb dió: morcos képű ügyintézőkkel, rosszkedvű pénztárosokkal és a sort ki-ki folytathatja ízlése szerint. Ha emelem a tétet, akkor először én mutatok kedvességet, aztán reménykedem benne, hogy a másik reakciója összhangban lesz a viselkedésemmel.

Postán, étteremben, az utcán, munkahelyen – ha jobban belegondolok, a kedvesség művészete kifejezetten fárasztó sport!

Néha egészen ügyesen megy. Ilyenkor komoly sikerélmény egy-egy „akció”, főleg ha látom, hogy a másik arca előbb-utóbb felderül: a korábbi unott/szomorú/barátságtalan ábrázatot felváltja egy bátortalan mosoly. Gördülékenyebb az ügyintézés, könnyedebbé válik a kommunikáció, még a nap is felragyog. Tiszta haszon!

Ám nincs mindig ilyen szerencsém. Mert mihez kezdjen az ember például egy bankban, ahová ügyfélként tér be egy olyan panasszal, ami a bank szerint is jogos, mégis udvariatlanul viselkednek vele? 

Próbálok kedvesen indítani, vagy legalábbis nem rájuk borítani az asztalt, ha már így jártam.

„Remek, még mindig kedves vagyok” – veregetem meg képzeletben saját vállamat. A reakció azonban megdöbbentő: a kétségkívül beleköthetetlen hangvétel ellenére az ügyintéző csak forgatja a szemét, vonogatja a vállát és hárítja a felelősséget – meglehetősen bunkó stílusban. Nos, ebben az esetben az ember finoman szólva sem lesz kedves. Civilizált marad, de nem hagyja szó nélkül a nyilvánvaló tényt: hátrány érte őt a bank hibájából, és még nekik áll feljebb! Hiába ügyfél-bank viszonya, hiába a bank a szolgáltató, az „elnézést kérünk az okozott kellemetlenségért” egyszerű mondata csak nem hangzik el az ügyintéző szájából (és nonverbális kommunikációja sem utal rá, hogy bárminemű megbánást tanúsítana).

Az ilyen és ehhez hasonló esetek miatt fordul elő, ha nincs hangulatom megtenni az első lépést a „kedvesség mezején”. „Miért nem kedves először ő? Ugyanúgy megtehetné” – dohogok magamban sokszor.

És nem mosolygok rá, nem olyan tónusú a hangom, nem teszek bele energiát. A fogadtatás? Vegyes. Előfordul, hogy a másik észre sem veszi, teszi tovább a dolgát: talán fel sem tűnik neki, ki szólt hozzá és hogyan. De időről időre felmerül bennem  kérdések sora:

miért ennyire természetes, ahogy bánunk egymással? Már azzal is megelégszünk, ha valaki nem köt belénk? Miért ilyen alacsony a mérce a társadalmi érintkezések során?

Nem titkolom: szeretnék kedvességre kedvességet kapni, bár tudom, hogy nem törvényszerű. Ezért gyakran elveszítem a lelkesedésemet a kedvesség gyakorlásakor. Viszont soha nem akarok azon komolyan elgondolkodni, hogy megéri-e kedvesnek lenni idegenekkel. Mert csatákat veszíthetek, de a háborút megnyerem.

Ajánljuk még:

„HA NEM LÁTOD, HOGY LÉTEZIK, NEM IS VÁLHATSZ OLYANNÁ” – TÖBB ÉS JOBB NŐI SZUPERHŐS KELLENE
CITROM-, MENTOL- ÉS DOHÁNYÍZŰ CSÓKOK – EGY(NÉHÁNY) GICCSBEHAJLÓ TÖRTÉNETE MINDENKINEK VAN. A TIÉD MILYEN?
KÉKVARÁZSLAT: EZÉRT NYUGSZIK MEG AZ EMBER, HA A VÍZPARTRA KERÜL

Nők, avagy a többkarú, de végkimerült istennők: 17 dolog, amiért hálásak lehetünk
Nézem az egyik menyemet, csípőjén ül a kisebbik gyereke, a kétéves kislány. A kicsi előre-hátra hajolgat anyja testén, ki-ki billen egyensúlyából, az anyja rutinból hajol vele, csípőt fordít, igazítja vissza a megfelelő tartásba. Észre se veszi, mit csinál. Közben kinyitja a hűtőt, leguggol, tejet vesz elő. Fél kézzel szekrényt nyit, bögre után nyúl, fél kézzel bekapcsolja a sütőt, közben odaadja a másik gyereknek a már megkent zsemlét. Mindenhol ott van egy keze. Pedig neki is csak kettő van.