Elviselhetetlen embereknek tartották őket, pedig csak lelki bajoktól szenvednek

„Régen nem volt ennyi nyavalyájuk az embereknek!”

Embertársaink viselkedése sokszor kelt megütközést bennünk akkor is, amikor valamilyen betegség áll a háttérben, csak épp nem tudunk róla. Sokan legyintenek is a diagnózisok egy részére, mondván, régen nem volt ennyiféle nyavalya. Az igazság az, hogy volt, csak épp nem ismerték fel azokat: a diszlexiás gyereket például kisegítő osztályba küldték, a szociális fóbiást gátlásosnak, a pánikbeteget hisztisnek könyvelték el. Persze napjaink felgyorsult üteme és az ingerek sokasága is jó táptalaja a pszichés zavarok kialakulásának, de azzal, ha nevet kap a betegség, nem „túldédelgetünk”, hanem megértünk.

A megértés pedig nagyon sokat segít a betegnek is, környezetének is. Az alábbi két betegséget volt szerencsém közelebbről is megtapasztalni, és a „szerencse” kifejezés szó szerint értendő: nagyszerű emberekről van szó, és gazdagabb lettem azáltal, hogy ismerhetem őket. Ám mindaddig elég furán néztem rájuk néhány dolog miatt, amíg meg nem tudtam, miért is ilyenek. Mi több: ők maguk is csak akkor békéltek meg problémásabb személyiségrészükkel, amikor megkapták a diagnózist. Rendkívül sokat segíthet hát, ha tudjuk, mi is áll a másik különös viselkedésének hátterében. Arra nem vállalkozhatom, hogy ezeket a pszichés zavarokat a maguk teljességében bemutassam – ők viszont elmesélhetik, hogyan élték meg mindazt, ami velük történt.

„Fizikailag rosszul voltam, ha a vendég az asztalra dobálta a cuccait”

Verát nagyon kedves, ám igen rigolyás nőként írta le a fia, aki jóbarátom. Péter sokat panaszkodott az édesanyjára: folyton veszekszik a rend miatt, semmi sem jó neki, akárhogy is figyel, valamivel biztos kiborítja, és akkor jön a morgás, a szentbeszéd. Túlzónak tartottam a beszámolóit, azt gondoltam, biztos rendetlenebb, mint állítja. De aztán jártam náluk, és ritka példás rend volt. Aztán hazajött az anyukája, és tíz perc múlva dohogott, amiért a margarinba csak úgy bele volt túrva a dobozban, és nem a széléről kenték. Péter elkeseredetten nézett rám: ugye, megmondtam?! Nem vártam meg, merre halad a beszélgetés, gyorsan leléptem.

Évek teltek el, Verával nemigen beszélgettem, csak a fiával maradtam jóban. Ő elköltözött anyjától, hogy mindketten békességben lehessenek, szülei pedig már korábban elváltak, vagyis Vera egyedül élt. A problémái nem oldódtak meg, sőt, egyre többféle szorongással küzdött. Ezek nyomán derült ki, jóval később, hogy súlyos OCD-vel, vagyis kényszerbetegséggel él.

A rövidítés az obszesszív-kompulzív zavart fedi, és a magyar diagnosztikai besorolás szerint öt formáját különítik el a szakemberek:

• Van, akire elsősorban a kényszergondolatok vagy rumináció jellemző
• Van, akire főként kompulzív cselekedetek jellemzőek, ezért rögeszmés rítusokat követnek
• Van, akire kényszeres gondolatok és cselekedetek is jellemzőek
• Létezik egyéb obszesszív-kompulzív zavar besorolási kategória
• És nem meghatározott obszesszív-kompulzív zavar is

Az idők során egy véletlen találkozásnak köszönhetően Verával is kapcsolatba kerültem, és úgy alakult, hogy jóban lettünk. Sokat beszélgettünk vele a betegségéről, és ezáltal rengeteget tanultam – nem csak az OCD-ről. Az ő esete mutatta meg számomra, hogy milyen fontos is lehet egy beteg számára egy diagnózis, és hogy nem feltétlenül szabad félni a pszichés betegségek „címkéjétől” sem.

„Tudod, megkönnyebbültem, amikor megkaptam a diagnózist.

Már tudom, hogy nem hülye vagyok, amiért félóráig kell kezet mosnom, hogy nem elviselhetetlen házisárkány vagyok, amiért mindennek pontosan a helyén kell lennie.

Ti nem tudjátok, ez milyen. Ha jött egy vendég, és az ebédlőasztalra dobálta a táskáját, sálját, szatyrait, egész végig émelygéssel küzdöttem, amíg itt volt. Nem mertem neki szólni, hogy keressünk helyet a holmijainak, csak vártam, hogy elmenjen végre. Nem tudtam már senkivel együtt élni” – mondta saját betegségéről. 

És hogy miképp tud együtt élni magával? Meglepően reálisan látja helyzetét, és ami a legjobb: még humor is van benne, önmaga irányába is: „Nem voltam én mindig ilyen, de egyszer csak ez lett belőlem. Felfogom, hogy nem lehetett mellettem megmaradni. Most sem lehet hosszú távon szerintem, mert most is mindennek a helyén kell lennie, és a legkisebb földön lévő szösz is zavar. Ki bírná az ilyen elvárásokat? De lassan tanulgatom, hogy ne csapjak oltári balhékat egy rossz helyre pakolt pohár miatt egy-egy vendégeskedés során. Igyekszem, hogy ne így legyek úrrá a rossz érzéseken, amit érzek, amikor valami nincs a helyén, és persze a szorongásommal is dolgozom, szakemberekkel.” Szívszorítóak voltak a mondatai. De reménykeltő a nevetése, ahogy megigazította a táskám szíját: „Látod? Már nem szóltam, csak cselekszem! Javulok!”

„A lányom azt hitte, be akarom zárni, pedig csak problémáim voltak”

Éva régóta barátnőm. Mindig is „aggódós” volt, ám aggódása az évek során egyrészt erősödött, másrészt egyre több konfliktust okozott számára. Végül Éva vizsgálatra adta a fejét, de csak akkor, amikor már egészen elviselhetetlenül szenvedett ő is, a környezete is. Mikor arra kértem, mondja el, szerinte mikor indult ez az egész, és miben látja ma betegségét megjelenni, egészen megdöbbentett – akkor vált világossá számomra, hogy mennyit nem tudok a barátnőm lelkében, családjában zajló tusákról.

„Amikor anya lettem, valahogy minden nagyon nehézzé vált. Akkoriban természetesnek vettem a félelmeimet, azt hittem, az új szereppel járnak. Állandóan féltettem a gyereket, hogy elesik, leforrázza magát, megfázik, napszúrást kap. Először a játszótéren éreztem, hogy a viselkedésem „nem normális”, de ezt betudtam annak, hogy én jobban látom a veszélyforrásokat. A többi anyuka ugyanis nyugodtan beszélgetett, én meg szívdobogva lestem, hogyan mászik fel a csúszdára a gyerekem, és összerezzentem minden kockázatos mozdulatánál. Sőt: a többi gyerek mozdulataira is ugyanúgy felszisszentem. Az élet meg igazolt is, mert volt két játszótéri baleset, kisebb sérülések, de én mindkét esetben előre láttam, hogy baj lesz. Na tessék – gondoltam akkor, mikor meg is történt... 

Aztán ahogy telt az idő, egyre több minden miatt aggódni kezdtem. A munkám miatt, a háztartás miatt. Hogy elfogy a kenyér a boltban, mire odaérek. Hogy a lányom négyest kap majd, és kellene az 5-ös a felvételihez. Hogy nem jó szakot választott...

Ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy sima aggodalmaskodást:

én éjszakákon át forgolódtam, napközben meg nem tudtam koncentrálni, mert alig aludtam.

Otthon egyre több volt a veszekedés: a lányomat nem akartam engedni a táborba, a barátjához, egyedül utazni, ilyenek. Ha elment valahová, addig csak sóhajtoztam és sírdogáltam, amíg haza nem jött. Huszonéves volt már. Kiabált velem, hogy ez érzelmi zsarolás. Pedig én őszintén nagyon aggódtam, hogy megtámadják, belekötnek, kutya ugrik rá. El is költözött, ahogy tehette, azt mondta, megfojtom az aggódásommal. A férjem ugyanerre panaszkodott, végül könyörgött, hogy menjünk el vizsgálatra, mert ez így nem mehet tovább. Generalizált szorongás szindrómával diagnosztizáltak végül. Furán éreztem magam, amikor kiderült, szégyelltem, nem mondtam senkinek. A faluban bolondnak tartják, aki pszichiáterhez jár, így nem lobogtatom, hogy én járok” – mondja. 

Éva szedi a gyógyszereit, tud már aludni, azt mondja, jobban is érzi magát. A lányával és a férjével közös terápiára is járnak, ami jót tett a kapcsolatuknak, hiszen az évek során felgyülemlett feszültség és a megoldatlan konfliktusok nem tűntek el a diagnózis kimondásával. De a közös munka hatására, úgy látszik, kezelhetővé váltak. „Abban segített a címke, hogy én és a családom tudjuk, mi van velem. Így már nem ítélnek el azért, hogy mindenen aggódom, és én is tudom, hogy mivel van dolgom. És szerintem mára ők is tudják, hogy én szenvedek tőle a legjobban, mert beszéltünk erről is.”

Vera és Éva története sok keserűséget és családi konfliktusokat hordoz, de mindkettejüknél lehetőség nyílt egy jobb életre. Ehhez diagnózis kellett, és az, hogy a környezetük megértse, min mennek keresztül. Szükséges volt a javuláshoz, hogy ne azt lássák a cselekedeteikben, milyen elviselhetetlen emberek ők. Ahogy kiderült a betegség, a család másképp állt hozzá a furcsaságukhoz: megértéssel, szeretettel, segítő szándékkal. Amíg nem tudták, hogy nem csupán „rossz a természete”, addig tele voltak panasszal, ítélkezéssel, haraggal. Persze a diagnózis után sem könnyebb együtt élni a betegségből fakadó viselkedésformákkal a környezetnek (sem) – de felébred az empátia, a beteg pedig kezelési módokhoz jut. Sokkal nyugodtabb, harmonikus lelkiállapotokat tapasztaltam mindkettejük esetében – és szívből remélem, hogy ez egyre inkább így lesz.