Akkor nem bántam, a nekem igazán fontos dolgokkal távoztam: a gyerekemmel meg önbecsülésem maradékával. E kettő épp elég volt az újrakezdéshez a barátok támogatása mellett, akik gondolkodás nélkül léptek mögém, hogy legyen támaszom, mint a viharral küzdő, vékony szárú, túl merész paradicsompalántának a karó.
Miért van az, hogy adott helyzetben szinte mindent természetesnek érzünk, és csak később döbbenünk rá, mennyi mindent kaptunk önzetlenül másoktól?
Akkor nem gondolkodtam ezen, csak kaptam örömmel a segítő kezek után. Nehéz kezdet volt, minden szempontból, aztán, mint kiskertemben a kapormag, gyökeret eresztettem. Azért említem a kapormagot – pedig hozhatnék a balkonomról gyorsabb lendületet mutató növénykét is –, mert a kapor az, ami nagyon megküzdött az életben maradásért. Én azt hittem, a kapor gond nélkül kikel majd a cserépben, nem kell annak külön figyelem. Nem kell tápoldat, kézmeleg víz, simogatás, becézgetés, igaz szeretet. Hiszen csak kapor az istenadta, nem valami nemes, drága, kényes növény. Amiket a kaporról olvastam és annak idején tapasztaltam, az alapján azt gondoltam: a legerősebb lakó lesz majd nálam. Burjánzik, nem győzöm majd csipkedni a leveleit, visszanyesegetni, egész kaporliget lesz pár hét alatt. Fűszeres illata belengi majd az egész háztömböt, belopózik esténként a szobába is, és majd rám szól a párom, űzzem ki. Nem mindenki szereti ugyebár a kaporszagot.
Nem így történt. Az én kaprom aprócska még mindig, pedig jó ideje, hogy földbe dugdostam a magot. Napközben a balkonon szívta magába a napot, estére meg bevittem a szobába cserepestül-földestül, – éjjel meg ne fázzon. Úgy öntöztem, ahogy kell. Olyan földbe ültettem, amilyenbe kell. Óvtam huzattól, fagytól, penésztől, szárazságtól a földjét, mégis
már minden virág, minden zöldség vígan növekedett, amikor az első apró, sápadt színű kis hajtás letúrta magáról a földet.
Napok múlva lehetett felfedezni a földben úgy, hogy nem kellett az orromat is beledugni, közelről lesni, szemet mereszteni utána. Milliméterről milliméterre halad előre az én kaprom, türelmem próbára tevő lassúsággal. Szó sincs szárnyalásról, a kaporliget messze van, de azért növekszik. Igyekszik, pedig minden más lehagyta növekedését. A görögviola zöldül, csupa formás levél nyúlik fölfelé, a szegfű bimbókat dédelget, a hajnalka meg futásnak eredt egy számára szemlátomást szűk cserépben, mégis növekszik, mégis magasra tör. Az eper már termést is hozott, be is érlelte az eperszemeket. Pökhendi pirossággal kacsintgatnak a kaporra, ami talán kibontja önmagát, talán nem, talán megmutatja selyemleveleit, talán örökké ennyire bátortalan, sápadt, a fény felé utat kereső marad. Talán igazán gyökeret ereszt.
Nem látom jól a kaprot, egy cserépnyi földben is elveszik, annyira kicsi még most is, de azt látom, hogy élni akar. És azt még én, a széllelbélelt, amatőr balkonkertész is látom már, hogy az a mag, ami élni akar, az élni fog – legyenek bármilyenek a körülmények. Jól jön a támasz és jó esetben hálás lesz a növény a figyelemért és a törődésért. Jót tesz a kényeztetés, a langyos eső, a napsütés, a jó föld. De az élni akarás kell nagyon. Anélkül nem megy.
Említettem már, hol szedtem a kapormagot? Azon a földön, ami ott maradt.
Ajánljuk még:
TE ELJUTOTTÁL MÁR ODA, HOGY HALLGATSZ A TESTEDRE? ÉS HA IGEN, MEGTESZED, AMIT KÉR TŐLED?
OLVASÁS, SPORT, HORGOLÁS – MERT IGENIS FOGLALKOZNOD KELL A MENTÁLIS EGÉSZSÉGEDDEL!
FELNŐTTKORI VARÁZSVILÁG – RÓLAD MIT GONDOLNA A GYEREKKORI ÉNED?
