Nem tudom megmondani pontosan, hogy melyik márciusi nap volt az, amikor önkéntes karanténba vonultam, de az biztos, hogy még a hónap első felében történt. Akik ismernek, legyintenének erre, hiszen tudják, évek óta főleg itthonról dolgozom, vagyis az én életemben nem sok változást jelent a kijárási korlátozás. Szerintük. De ez az önkéntes otthonmaradás nem ugyanaz, hiszen éppen arról szól, hogy nem mehetek oda és akkor, amikor én szeretnék. Hetente egyszer járok bevásárolni, és amikor mégis el kell mennem itthonról másodjára is, mert a szinte tökéletesen elkészített bevásárlólistám ellenére elfelejtettem cukkinit venni, és kerülőúton tekerek haza a madárcsicsergéssel és piros tulipánokkal tarkított tavaszi napsütésben, akkor úgy érzem, hogy valami olyasmit csinálok, ami a rendes lányoknak eszükbe sem jut, és ha meglátná egy járőr, lehet, hogy még az imádott biciklimet is lefoglalná büntetésképpen… Jól tudom, hogy ez a szigor csak a fejemben létezik, és kell is, hogy létezzen, hiszen azt hiszem, hogy valami ilyesmi lenne ennek az egésznek a lényege.
Olvastam, hogy egyes szakemberek szerint a karantén szorongást válthat ki belőlünk, jelentkezhet többek között félelem, harag, feszültség, álmatlanság, ingerlékenység és unalom. Nem beszélve a magány érzéséről, valamint a stressz és a depresszió különféle tüneteiről. Még csak körülbelül egy hete voltam itthon, amikor tehetetlen dühöt éreztem, amiért nem élvezhettem felhőtlenül a gyönyörű tavaszi időt. Rájöttem, hogy számomra az az egyik legbosszantóbb, hogy nem tudom, mikor lesz vége. Hogy mindezt még két hétig vagy két hónapig kell csinálni? Hiszen a két hónap is könnyebb, ha tudom, hogy akkor tényleg vége, de éppen ezt, a végét nem tudja megmondani senki sem…
A túlélés érdekében kénytelen voltam kisebb-nagyobb változtatásokat bevezetni a napi rutinomba. Munka előtt reggelizem és felöltözöm – ez eddig is így volt, viszont munka után már nem sietek sehová… Főzök, pihenek, majd jöhet az edzés. Vagy délután dolgozom, és már délelőtt letudom a sportot és a házimunkát. Bárhogy is, a szabadidőmet mindenképp itthon kell eltöltenem, nem mehetek sehová, nem találkozhatok senkivel.
De akkor mégis mit csináljak?!
Igyekszem minden nap legalább egy órát a napsütésben tölteni. Gyűjtöm a D-vitamint. Az egyik ilyen napozás közben elgondolkoztam: milyen szerencsések azok, akiknek vannak hobbijaik! Olyanok, amiket otthon is csinálhatnak. Például kertészkednek vagy süteményeket sütnek. Az olvasás vagy a filmnézés kézenfekvő, de mi van, ha nincs hozzá kedvem? Vagy ha nem lapulnak többezer darabos puzzle-k a szekrényemben? Eszembe jutott, hogy korábban szerettem volna például megtanulni horgolni. Meg is vettem hozzá körülbelül másfél évvel ezelőtt az alapvető kellékeket, de az alapok elsajátítása után valahogy kikerült a látószögemből a puha fonalkupac. Most újra kinyitottam a színes lehetőségeket rejtő dobozt, és bár még mindig nem horgolok rendszeresen, viszont mellette rákaptam a karkötőkészítésre hímzőfonalakból. Már háromféle módon tudom csomózni a szálakat, az agyam pedig nagyon hálás ezekért az „extra edzésekért”. És tudjátok mit? Hamarosan megérkezik a hennafestő-készletem! Mindig is nagyon izgalmasnak találtam a különféle módon tekeredő indákat és virágmotívumokat, most végre én is megtanulom az elkészítésüket!
Az első napokban elég nyomasztó volt a járvánnyal kapcsolatos sokféle információt látni a közösségi oldalakon és a hírekben, mára inkább kerülöm ezeket – naponta kétszer görgetem át az üzenőfalamat, és komolyan szelektálom, hogy mit olvasok el és mit nem. Egyszerűen azt érzem, hogy egyáltalán nincs szükségem arra, hogy ezek a keresetlen cikkek és vélemények felzaklassanak.
És hogy mi a helyzet a szociális életemmel?
Eléggé sivár, lehet, hogy ezen még dolgoznom kellene. Persze nem adtuk fel a barátnőmmel a péntek esti beszélgetéseket, csak most mindketten otthon ülünk, rövidebb ideig tart, és kevesebb bor fogy közben. Több ismerősömnek is írtam, hogy maradjunk kapcsolatban – van, aki fogékonyabb volt erre, mások kevésbé. Sebaj, nem erőltetem, aki aktívabb, azzal beszélgetek, így elhessegethetem az elszigeteltség frusztráló érzését. Kevésbé érzem úgy, hogy kimaradok bármiből is. Együtt élek a párommal, akivel eddig is sokat beszélgettünk, és most sem érezzük terhesnek a másik szinte állandó jelenlétét. Megvannak a közös programok, ahogyam megvan mindkettőnknek a saját „kis kuckója” is, ahová elvonulhat, hogy a saját dolgaival, önmagával foglalkozzon.
Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy például egy vagy több gyerek mellett, teljesen egyedül vagy egy rossz kapcsolatban ez az egész „karanténosdi” sokkal nehezebb. Én mégis arra biztatok mindenkit, hogy ne vegyétek félvállról, és igenis foglalkozzatok a mentális egészségetek megőrzésével! Keresgéljetek, hogy minél hamarabb megtaláljátok azt a négy fal közötti tevékenységet, ami segít kikapcsolódni, feltöltődni. És igenis szakítsatok időt ezekre. Szakítsatok időt magatokra.
További cikkek a témában:
VILÁGUTAZÁS OTTHONRÓL, AVAGY ILYEN A KEDVENC KARANTÉN-CSOPORTUNK
„SZOBÁDNAK RENDÜLETLENÜL LÉGY HÍVE, OH MAGYAR” – A LEGJOBB KARANTÉNVERSEK
KARANTÉN – A KÖZÖS „RABLÉT”, AMELY KOMOLY KIHÍVÁS ELÉ ÁLLÍTHATJA A PÁRKAPCSOLATOKAT
