Benned is van egy gyerek, akire talán az egész családod vár

„Vigyázz, mert elesel!” „Ne menj oda, mert bevered a fejed!” „Óvatosan, mert veszélyes!” Megszámoltátok már, hányszor hangoznak el ezek a mondatok egy átlagos hétvégén? Hányszor pergetjük le magunk előtt a lehetséges rossz végkifejleteket, hány dolgot tiltunk meg, csak hogy biztonságban tudjuk gyermekeinket?

Nos, nincs ezzel semmi gond. Így van rendjén.

A gond csak azzal van, ha mindeközben magunkból is kiírtjuk a gyermeki énünket. Baj az, ha sose engedjük elő magunkból azt, aki imádott fára mászni, ugróiskolázni, aki képes volt órákon keresztül térden csúszni a fűben, a „rendkívül veszélyes” fülbemászók után kutatva. Azt, akiben még benne volt az életigenlés.

Hiába fogadtuk meg számtalanszor, hogy márpedig mi sosem növünk fel, mi sosem leszünk unalmas felnőttek, rendszerint utolér bennünket a kikerülhetetlen. Beszippant a mókuskerék, az ezer teendőtől pedig kimerül a test és az elme. Egy nap pedig ott a felismerés: felnőttünk. Megtanultuk, hogyan lássuk mindenben a rosszat és a veszélyt, miképp teljünk meg aggodalommal és baljóslatokkal. Talán emiatt nem szerettem sosem játszótérre járni. Azok valahogy tele vannak anyukákkal, akikről vagy az rí le, hogy alig várják az alvásidőt, és hagyja őket békén mindenki, vagy az, hogy

csupán néhány értelmes szót szeretnének váltani egy másik emberrel, de erre sincsen módjuk, mert mindenki a pelenkáról és a hisztikezelésről cseveg.

Egy szó, mint száz: begyöpösödünk. Ezt pedig el is fogadjuk. Kevesen teszik fel maguknak a kérdést: tényleg így szeretnénk élni ezután? Nincs semmi, amit a gyerekkor önfeledségéből magunkkal vihetnénk, és olykor elővehetnénk a felelősségteljes munkavállaló-attitűd és a gondos szülő-mód mellé?

Talán nincs is olyan felnőtt, aki ne szelte volna fel a régi aszfaltos iskolaudvarok talaját egy jó fogócska alkalmával, és fogadok, hogy a legtöbben még mindig könnyűszerrel megtaníthatnánk gyermekeinknek a gumiugrócska apró csínját-bínját. Egy kis aszfaltkréta, egy kis ház- vagy székfoglalás ugyanígy beleférhet a napba, a rengeteg ritmusos játékról nem is beszélve! Bújócskázhatunk a gyerekkel, készíthetünk pitypang-koszorút, előkerülhet a búgócsiga, hulahopp karika, Kelj fel Jancsi. Lehet hely egy piros pacsira, ujjfogócskára, tolvajlépésre, üveggolyózásra, lengőtekézésre, görkorizásra, jojózásra, és az ugróbékázás sem kerül semmibe. Más napokon jöhet a cserebogárgyűjtés, tűzcsiholás, talicskázás, hátiputi, zsákban futás, hajóépítés és bothorgászat. Esetleg a papírrepülő-hajtogatás, sárkányeregetés, felhőmustra tetszetősebb program lenne? Csak hajrá! 

Kipróbáljátok, és csodálkozni fogtok,

mennyi mindent élhetünk át, ha újra gyerekek leszünk, akár csak naponta öt percre!

Tudom, ez könnyen hangzik, de kivitelezni nehéz. Mert vannak olyan életszakaszok, amiben öt perc a világmindenségnek tűnik, és amiben ha csak egy percünk is van, már a kanapéra roskadunk. Három fiam van, azt hiszem, tudom, milyen, ha anya mélyponton van. De azt is tudom, hogy olyan szupertartalékaink vannak, amik (néha egy sírás, máskor egy kiadós alvás után) elő tudnak jönni, és pont elég muníciót adnak egy játékhoz. Ha pedig belemélyedünk bármilyen közös programba, rájövünk: csak elkezdeni volt nehéz. Amint csináljuk, ott a flow (legtöbbször igenis ott van!), ami visz tovább, és mire észbe kapunk, már nem merülünk, hanem töltődünk! 

Nem megy már valamelyik játék, ügyetlenül hulahoppozunk – akkor mi van? Nem azt tanítjuk gyermekeinknek, hogy hibázni és bénázni sem szégyen, hogy a próbálkozás, az igyekezet a lényeg, és hogy nem baj, ha valamiben nem jók, a lényeg, hogy szívesen csinálják? Ilyenkor bemutathatjuk nekik: egy gyereknek, egy embernek, de még csak

a világnak sincs szüksége tökéletességre. A hiba szép, a hiba bájos, a hiba tanulságos.

Próbáld ki, és meglátod: nincs máskor olyan csillogás a gyereked szemében, olyan őszinte öröm, mint amikor ott áll melletted, te pedig képtelen vagy felkapaszkodni már a fa első ágára is. Olyankor átszakad valamilyen gát, ő kerül a mindentudás székére, és rendkívüli módon élvezi, hogy tanácsot adhat, taníthat. Nevet, de nem rajtad, hanem veled, örül, de nem annak, hogy nem sikerült, hanem annak, hogy végre sikerült!

Sikerült „lemenned” hozzájuk, hogy azt add, amire valóban szükségük van: önmagad. Lényed azt az elfeledett kis darabját, amit otthagytál valahol a múltban, és amit valahol mélyen te magad is hiányolsz.

Nálunk ezek az alkalmak valahogy így néztek ki mostanában:

Itt a nyár, a színek, illatok és szabadság évszaka. Elég volt a bezártságból, sötétből és mélabúból. Ideje elővenni a játszóscipőt, és feleleveníteni, hogy miről is szólnak az igazán önfeledt pillanatok.

Gyermekeinknek nem tárgyakra, márkákra, divatra és végképp nem készen kapott impulzusokra van szüksége. Sokkal inkább jelenlétre, figyelemre, közösen átélt örömökre, az élet nemes egyszerűségére, amiben megtapasztalhatják az igazi boldogságot. És lehet, hogy felnőttél, de a lelked egy darabja pont erre vágyik! Ott van benned a gyerek – a gyerek, akire a családodnak, gyermekeidnek és a barátaidnak is nagy szüksége van!

Fotók: Miskolczi Bogi