Belső tűzzel vasaljuk ki lelkünk ráncait: téged mi fűt napról napra?

Pszicho

Belső tűzzel vasaljuk ki lelkünk ráncait: téged mi fűt napról napra?

Elborítanak mindent a hírek, és már nem is tudom, mi a rosszabb: a félelem a Covidtól, vagy az, hogy a járvánnyal kapcsolatos hírek eltorlaszolnak mindent. Beszűkültek a lélekhez vezető fénygyűjtő csatornák.

A szürke, bökdöső hírektől pedig ráncolódik a lélek, gyűrődik, gyötrődik, szép élmények után kiált, de kívülről nem jön semmi. Belül kell megtalálnunk most mindazt, amit szépnek látunk, ami feltölt, ami kivasalhatja a lélek fájdalmas ráncait.

A léleksimításra nincs egységes, mindenki számára ajánlható módszertan – ami jó nekem, az nem biztos, hogy igazi segítség lesz másnak – személyenként (vagy családonként) kell előhúzni, mint nyuszit a cilinderből azt a varázst, ami segíthet.

Mert nemcsak ott van baj, hogy tényleg támad, tényleg veszélyes, tényleg legyengít sokakat a vírus, de ott is, hogy egyre fáradtabban, kedvetlenebbül állunk ellen.

Fizikailag és mentálisan is kimerültünk, és vagy közönnyel, vagy arroganciával válaszolunk a mindennapi kihívásokra.

Örömtelenednek a napjaink, és az se hoz fényt már, ami hozna, nem látjuk meg azokat az apró örömöket, amiket még látni lehetne. Ha valaki örömének ad hangot, ha megpróbálja a jó dolgokra irányítani mások figyelmét, azt kollektív támadják, mert hogy is merészel fényt csalogatni, örülni, más szemszögből vizsgálni dolgokat, amikor ekkora a baj. És jönnek a megmondóemberek, hallatva, hogy annak a másnak az öröme igazságtalan és nem mérvadó, mert biztos jobbak a körülményei, biztos védett, biztos könnyebb neki.

Vitathatatlan, lehet szubjektív más öröme, de az is biztos, hogy sok örömet nem veszünk észre most, mert tényleg elfáradtunk. És nehéz úgy örülni, hogy…. és itt jönnek az érvek, a személyes tapasztalatok, sőt: tragédiák. És nekik is igazuk van. Nehéz. Nagyon nehéz.

És jólesne az együttérzés onnan ide, innen meg arrafelé.

De helyet kéne csinálnunk magunkban más panaszának ahhoz, hogy elérjen hozzánk az öröme is.

Ki kéne űznünk a közönyt, a fásultságot a lelkükből ahhoz, hogy befogadhassunk újra jó dolgokat, nyitottak maradjunk más örömére, bánatára – mert emberi sorsunkból ez fakad. És fontos tudnunk: ha elzárunk minden csatornát egymás felé, ha tényleg magunk maradunk, az is tragédia.

Nem tudjuk azt mondani, hogy itt az a segítség, hogy, vagy ez majd működik, mert…. Mert tényleg nem tudjuk, kinél mi működik. Nekem a mesék segítenek – gyerekkorom meséit olvasom újra, sárkányölő vitézekről meg tündérekről és csodákról. Gyermeteg dolog? Talán igen, talán nem, de azt tudom, hogy meseolvasás után érzékenyebben fordulok mások felé. Magamra is másként figyelek, ösztönző löketet kapok, nagyobb erővel nézek szembe a napi feladatokkal. Nekem csendben, tündérkezek vasalják a lelkemet, és múlnak a ráncok szépen.

Másnál talán nem ez segít majd, hanem a zene, a tánc, a jóga, vagy ha lenyom egy pókerpartit a családdal. A közös játék, vagy egy film, tele érzelemmel. Esetleg egy hosszútávú, magányos futás, ahol csak a saját szíve zakatolását hallja órákon át. 

De talán az is nagy segítség, ha egy időre, ha csak egy-két napra is leválunk a hírekről. Szakadjunk le kicsit mindenhonnan, zárjuk el a megállíthatatlanul ömlő, rémületet vagy haragot keltő híreket. Zárjuk ki a külvilágot kicsit. Csodás, régi tapasztalatokkal, emlékekkel és élményekkel teli saját világunk van. Erős, megmásíthatatlan, már most is egész és kerek. Figyeljünk erre, figyeljünk befelé, a saját érzéseinkre, belső hangunkra. A  fényekre, színekre és illatokra.

Mert sok mindent elvehet tőlünk a Covid, de amit már megéltünk, amit tapasztaltunk, azt nem. Az érzelmeinket se veheti el semmi, akkor sem, ha tüskés korlátokat állít körénk, és lázzal fenyeget.

Szeretettel, élményekkel, belső tűzzel vasaljuk ki lelkünk ráncait – hogy befogadhassunk és adhassunk majd újra, már most és majd azután is.

Nyitókép: Anne McCarthy / Pexels

Ajánljuk még: