Vajon mit látnak a világból a pandémia miatt izolált háromévesek?

Család

Vajon mit látnak a világból a pandémia miatt izolált háromévesek?

Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy a kisgyerekeknek hároméves korig az édesanyjuk mellett a helyük. Ezt a véleményemet részben továbbra is fenntartom, de a Covid azért ezzel kapcsolatos magabiztosságomat is megtépázta egy kissé. Mostanra sok tézist felülírt bennem (is) a járvány.

Számos olyan családra látok rá ugyanis – jellemzően online kapcsolattartással – ahol az elmúlt évben kezdtek el cseperedni gyerekek. Olyan gyerekek, akik tavaly tavasszal töltötték a másfél- vagy a kétéves kort, vagyis már elkezdett nagyra nyílni a szemük a világra. Megérkezett a miért-korszak. Ám éppen akkor, amikor értelmük, érdeklődésük és szemük tágra nyílt, úgy szűkült be a világ egyetlen miniatűr pontra: a saját otthonukra. A szűk családra. Van, ahol első vagy egyetlen gyerekekről van szó, máshol az édesanya egyedül neveli a kicsit, vagyis nagyjából az elmúlt évben (leszámítva a szűk nyarat) ez a kis család kettesben töltötte az időt. 

Most nem akarok jelentősen kitérni arra, hogy ez a jellegű tér és szociális beszűkülés milyen hatással van egy szülőre, mennyire ingerszegény és kétségbeejtő lehet egy felnőtt ember számára, hogy alig tud kilépni, másik felnőttel élőben szót váltani.

Szélsőséges ijesztgetés nélkül is belátható, hogy a gyerekek sincsenek sokkal jobb helyzetben, hiszen ebben a bizonytalanul hullámzó szituációban sok kisgyerekes szülő a fizikai biztonság érdekében döntött úgy, hogy tényleg szűkre szabja a társas érintkezéseket és a kötelező körökön kívül (élelmiszer, alapcikkek vásárlása) nem megy sehova. Vagy ha igen, akkor csakis olyan helyre, ahol nem érintkezik más családokkal, vagyis a cseperedő gyerek csak távolról lát más embereket, más gyerekeket. És jellemzően azok arcát is maszk fedi.

Marad tehát a TV meg az okos eszközök, a technológiai vívmányok kézzel fogható tárgyai, amin keresztül a nagyszülőkkel és más hozzátartozókkal is érintkezik, hiszen sokan elővigyázatosságból még a legközelebbi rokonokkal sem nagyon találkoznak. Vagy ha igen, csak rövid időre és megfelelő távolság betartásával, amibe nem nagyon fér bele a közös rohangálás, fogócska, bújócska és birkózás. Nincs közös meseolvasás, közös játék. Nincs csata a homokozójátékok felett, nem kérdés, ki csússzon le előbb a csúszdán, hiszen játszótérre se járnak a járvány okán.

Nem maradt szinte semmi abból a természetes módon táguló világból, ami előkészíthetné a gyereket a többi gyerekkel való interakciók elsajátítására, a kapcsolódásra és érdekérvényesítésre.  Nincsenek olyan helyzetek se, ahol gyakorolhatná a szülőtől való eltávolodást, ami meg azért lenne égetően fontos, mert Covidtól függetlenül telik az idő, és a szülőnek vissza kell mennie egy-kettőre dolgozni – már ha van hova visszamenni. A gyereket pedig várja az óvoda, ami egyrészt pozitív, mert ott mégiscsak találkozik majd a kortársaival, csak éppen úgy csöppen be egy közösségbe, hogy az abban való működés számára teljesen idegen, hiszen nem volt alkalma azt „kicsiben” kisebb gyerekközösségekben megtapasztalni.

Természetesen minden gyerek más és más, és a családok is próbálják a lehető legjobb tudásuk szerint kihozni ebből a helyzetből a maximumot, de a legfelelősségteljesebb és odaadóbb szülő se tudja lemodellezni a gyerek számára a kortárs kapcsolatokat. A többi gyerekhez (egyáltalán más emberekhez) való kapcsolódást ugyanis először a szülő biztonságos szárnyai alól kikukucskálva, aztán egy kicsit kilépve, majd egyre messzebbre távolodva kellene megtapasztalniuk a kicsiknek. Abban a biztos tudatban, hogy „veszély” esetén van hova visszarohanni. Ennek a biztonságos és fokozatos leválásnak a lehetősége veszett el jó néhány esetben, és kerülnek olyan gyerekek intézménybe, akiknek alig van bármilyen tapasztalatuk a világban való működésről.

Ahogy említettük, természetesen a gyerekek különbözőek és eltérően reagálnak akár szélsőséges helyzetekre is, másként veszik az akadályokat és másként adaptálódnak. Ám az azért látható, hogy szép számmal akadnak gyerekek, akik számára az izolált környezetből, vagyis a kis családra szűkült világból nem megy majd olyan könnyen a kilépés. A óvodai beszoktatás meg kétesélyes: vagy ingerekre, élményekre és más gyerekekkel való kapcsolódásra éhesen szinte berepül majd a közösségbe, és azonnal beépül, vagy igazi sokkot jelent a helyzet megkövetelte alkalmazkodás.

Ajánljuk még:

„Ez egy hosszú távú történet” – beszélgetés Zente gyógytornászával, egy szívvel-lélekkel segítő szakemberrel
Zente nevét immár mindenki ismeri, hiszen a 2019-es év egyik szenzációja volt, hogy a gerincvelő izomsorvadásban (SMA) szenvedő gyerekek közül elsőként ő részesült az amerikai gyártású, nagyságrendileg 730 millió forintba kerülő, Zolgensma nevű génterápiás készítményből a Bethesda Gyermekkórházban. Az idei év szenzációja pedig az, hogy immár állami támogatásban részesülhet a készítményből az összes SMA-s kisbeteg: van, aki már túl is van rajta, hatan pedig ígéretet kaptak rá, hogy hamarosan ők is sorra kerülhetnek. A gyerekek egyedi történetük részét képező sok elkötelezett szakember nevét nem ismerjük, itt az ideje, hogy most egyet legalább megismerjünk közülük: Zente gyógytornászát, a pécsi Kordé Bencét.