Megfogadtam, hogy ezt a csodát én is elhozom – Gyerekkori emlékek a templomból

ZónánTúl

Megfogadtam, hogy ezt a csodát én is elhozom – Gyerekkori emlékek a templomból

Kisgyerekként sokat jártam mamával a falusi templomba. De akkoriban az még másmilyen volt. Nem az épület, nem a falak, nem a freskók, hanem az egész volt más. Nekem a templom olyan tiszta, akár a hóval borított falu. A benne lévő melegség pedig olyan, mint a szánkózó gyerekek pírja, akiknek szeme csillog, lelke kacag, legyen bármilyen hideg körülötte.

Emlékszem, ahogyan pénteken készültünk mamával az esti misére. A második harangszókor indultunk el az öt-tíz perces útra. Mama fekete kabátban volt, bundacsizmában, fején kendővel. Olyan különös, varázslatos illata volt a kabátjának… templomillata. Ahogy a hóban lépdeltünk, sorra nyíltak a kapuk az utcán és az illatos fekete kabátok és kendők egyre szaporodtak. Mindenki szeretettel köszönt mindenkinek, de egy-két kérdésen túl nagyobb beszédbe nem elegyedtek. Ez nem az az idő volt, most a templomba mentünk, a Jóistenhez, a csöndbe, az énekekbe, a harangszóba, fel a Mennyekbe. 

A domboldali lépcsősoron egy keskeny csapást korábban lesepertek, fahamuval felszórták, hogy kevésbé csússzon, s oldalt mécsesek világítottak kifelé a templomig. De szerettem ezt az utat! A szeretet csendjében tettük meg utolsó lassú, méltóságteljes lépteinket. Aztán a fenyők mögül a lépcsősor tetején felragyogott a templom. Olyan volt, akár a betlehemi jászol, benne Szűz Máriával, a kis Jézussal, akik éppen minket vártak. Vártak is. Éppen minket. Mindannyian éreztük, hogy fontos ott lennünk, hogy nagyobb jót aligha tehetnénk épp most, mint hogy eljöttünk hozzájuk. Éreztük ezt mindannyian. Sosem felejtem el a ráncos arcoknak sugárzó mosolyát, a szemek ragyogását, ahogyan hozzám szóltak és ahogy szavak nélkül is éreztették, hogy milyen jó is, ha egy gyermek velük tart.

A padok szélét fényesre koptatták a beléjük kapaszkodó öreg kezek. Szerettem én is megfogni, megérinteni ezt a szépen ragyogó fát. Olyan élő volt, akárcsak a képek a falon vagy a szobrok. Mama mindenkit, minden szobrot sorra bemutatott, olyan szeretettel, mintha ők is épp imádságban moccanatlan Szentek volnának, akik maguk is a Szentmise kezdetét várják. Minden fényben úszott.

Szerettem a mise előtti várakozást, volt valami izgatottság, valami varázslatos bizsergés odabenn. A padsorok megteltek, aztán megkezdődött a varázs. Sosem fogom elfelejteni azt a bizsergést, amit azalatt éreztem, hogy az asszonyok és a férfiak énekeltek. Mai fejjel sem tudom leírni, csak könnyezem. Nincsenek jelzőim, csak azt tudom, hogy igaz volt.

„Szent vagy, szent vagy, szent vagy, szent vagy   
Mindenségnek Ura, Istene
Dicsőséged betölti a mennyet, és a földet
Hozsanna a magasságban…
Ó-ó áldott aki eljön az Úr nevében…
Hozsanna a magasságban…” 

Mise után valahogy egészen másmilyen volt a világ. Az a kezdetei izgalommal teli csöndet a fesztelenség csendje váltotta fel. Szótlanul sétáltunk a hazafelé vezető úton. Ahogy az utcán egyre fogytak a velünk tartók, úgy nyílt meg felettünk a csillagos ég. Ott, akkor fedeztem fel három csillagot egy sorba. Ismertem a nagy göncölt és a kicsit is, a fiastyúkot is, de ennek a három csillagnak egészen a rabja lettem. Annyira belefeledkeztem a bámulásukba, hogy nemegyszer mamának kellett megtartania, hogy ne essem el a nagy hóban. Úgy éreztem, hogy imáink és minden, az valahová oda kellett, hogy fölmenjen. Aztán később, felnőtt fejjel tudtam meg, hogy Nimród három övcsillaga ejtett rabul, Szent István, Szent Imre és Szent László királyunk csillagai – ahogyan a néphit tartja.

Ez maradt mára az én templomom. Akik akkor ezt a csodát a földre hozták, ma már ott ragyognak fenn az égen. Én maradtam itt, és megfogadtam, hogy ezt a csodát egyszer még én is elhozom.

Nyitókép: Fortepan / Keveházi János

Ajánljuk még:

SZAPPANFŐZÉS: A DISZNÓVÁGÁS UTOLSÓ FELVONÁSA, AMI MÉG MINDIG CSAK A MUNKA ELSŐ LÉPÉSE VOLT
PANELBŐL TANYÁRA: ILYEN AZ ÉLET 150 ÁLLATTAL, EGY FÉRJJEL ÉS EGY GYEREKKEL
KONTYU, VADÖREG ÉS AZ ÉLÁNYOK – NÁLUNK FANYŰVŐ VOLT, ÉS LEHET, HOGY VAN MA IS