„Az érzelmi tartalékaink kezdenek kimerülni” – Interjú Kozma-Vízkeleti Dániellel a nehéz idők megküzdési lehetőségeiről

Pszicho

„Az érzelmi tartalékaink kezdenek kimerülni” – Interjú Kozma-Vízkeleti Dániellel a nehéz idők megküzdési lehetőségeiről

Nehéz napok vannak mögöttünk, és vélhetőleg előttünk is. De minden esélyünk megvan arra, hogy kihúzzuk a hét szűk esztendőt – ebben a hitünkben erősít meg minket Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológus és családterápiás szakember. Arról kérdeztük, mit tanulhattunk az eddigi krízisekből, és hogyan készüljünk az elkövetkező időszakra. Bónuszként megtudtuk azt is, mi a boldogság forrása.

Nehéz időszakon vagyunk túl, és egy újabb nehéz időszak előtt állunk, habár ez más jellegű lesz. Mennyire alakultak ki megküzdési stratégiáink, és hogyan készülhetünk fel arra, ami még ránk vár?

Kezdjük ott, hogy az előző, covidos válság sem zárult még le teljes egészében. Viszont megjelenésével már korábban előhívta a megküzdési eszköztárunk egy jó részét, így friss élményeink vannak arról, hogy képesek vagyunk az egész életünk, a mindennapjaink átszervezésére, le tudunk mondani számos szokásunkról és új élményekben örömet találtunk. Például az egész ország elkezdett kirándulni az elmúlt időszakban, sokan belefogtak valamilyen sportba, és megtapasztaltuk, mekkora értéke van annak, ha személyesen tarthatjuk a kapcsolatot a szeretteinkkel. Vagyis sokan megélték, hogy képesek az alkalmazkodásra, és ez minden krízisben jól jön. Ugyanakkor az érzelmi tartalékaink kezdenek kimerülni, ez látszik a lakosság mentális állapotán, hangulatán, indulatain. Mindenhol észrevenni ezt, a közlekedésben, a boltokban, a hétköznapi beszélgetésekben.

Két és fél éve van velünk a Covid, fél éve van háború, érthetően elegünk van, és ezt tetézi egy ijesztően nagyra növekvő gazdasági válság.

Jól kezeltük ezt a két és fél évet, vagy rosszul?

Ez nem jó vagy rossz kérdése. Tudtunk alkalmazkodni vagy nem tudtunk alkalmazkodni – inkább ez a kérdés. Bizonyos szempontból olyan helyzetekhez is sikerült hozzászoknunk, amelyekről el sem tudtuk képzelni, hogy lehetségesek. Operaénekesek mentek el futárnak és bábszínészek építőmunkásnak. Úgy gondolom, ez nagyon jó, mert túléltük a nehézségeket. Viszont közben sokan küzdenek szorongással és letargiával, alkoholizmussal, ami azt mutatja, hogy nagy árat kellett fizetnünk.

Hogyan tudunk önmagunkon segíteni?

A korszerű pszichológiának van néhány érvényes válasza erre a kérdésre. Amit itt relevánsnak érzek, az az Elfogadás és Elköteleződés Terápia, amit angolul rövidítve ACT-nek neveznek. Ez arról szól, hogyha nagy bajban vagyunk és a gondolatainkat eluralja az aggodalom, a szorongás, akkor a figyelmünket tudatosan átirányíthatjuk arra, ami értékes örömforrás az életünkben; például a gyerekeinkre, a barátainkra, arra, hogy milyen jól elvégeztük a munkánkat, milyen jó könyvet olvastunk, stb. A szorongás túl sok erőt von el, ezért kell a figyelmünket átirányítani.

De ne elnyomni próbáljuk az aggodalmainkat, mert az jelen helyzetben nem is sikerülhetne. Fogadjuk el, hogy az van, ami. Ugyanis az is feleslegesen visz el energiát, ha megpróbáljuk letagadni a problémákat.

Lehetünk nem jól.

Sokkal inkább előrevisz ennek az állapotnak az elfogadása, mint a takargatása. Nem vagyunk felelősek az érzelmeinkért, tehát nem kell ezekért szégyellnünk vagy rosszul éreznünk magunkat. Azért vagyunk felelősek, hogy mit kezdünk velük.

Mondhatjuk, hogyha mindig többnek, jobbnak akarjuk mutatni magunkat, duplán nehezítjük a helyzetünket, hiszen ez a hamisság energiát emészt fel és az önazonosságtól is eltérít bennünket?

Igen. Nemcsak Magyarországra, hanem egész Közép-Kelet-Európára jellemző, hogy mindenkinek eggyel nagyobb órája, mobiltelefonja és autója van, mint amit igazából megengedhetne magának. Csakhogy az ilyesmi nem ad annyit, mint amennyit elvesz tőlünk.

Ráadásul most egy olyan gazdasági időszak elkövetkezik, amikor tulajdonképpen a növekedésről kell lemondani. Ez akkor különösen fájdalmas lesz.

De nézhetünk máshogyan a helyzetre. Lehet ugyanis más téren növekedni az anyagi gyarapodás helyett, például a személyiségünkben vagy az emberi kapcsolatainkban. Ha valaki ez utóbbiakat tekinti értéknek, sokkal könnyebb helyzetben van. Vegyük azt, hogy a középosztálybeli családokban gyakorlatilag minden nyáron elvárás a külföldi nyaralás. Ha ez nem jön most össze, megláthatjuk, nem dől össze a világ. A változás nyomán pedig felismerhetjük, hogy valójában nem a helyszínből fakadó élmény a prioritás, hanem az együttlétből és a pihenésből fakadó öröm. Nem kell örökre elengedni az anyagi igényeket, de most dönthetünk úgy, hogy van más, ami fontosabb.

A veszteség átalakítja az értékrendet, hirtelen egyértelmű lesz, mi is a legfontosabb az életben: a megélt szeretetkapcsolatok, amelyek mellett az anyagiak és egyéb szempontok sokadrangúnak tűnnek. Ez hívják a trauma ajándékának. Számolhatunk ezzel a Covid, a háború nyomán is?

Valóban volt egy ilyen hozadéka az elmúlt időszak nehézségeinek, sokan számoltak be arról, hogy rájöttek, mi az igazán lényeges az életükben, azután pedig elkezdtek ennek megfelelően élni. Ez azért fontos, mert pszichológiai szempontból

ez a boldogság definíciója: az, hogy az értékeimmel azonos életem van.

Az a boldogság forrása, hogy felismerjük, mi a valódi érték számunkra, és annak megteremtésére koncentráljuk az erőinket, nem arra, hogy valamiféle látszatot erőltessünk, annak ugyanis a hatása is csak látszat lesz önmagunkra nézve. A trauma pedig valóban hozzásegíthet egy önazonosabb élethez, de oda eljutni melósabb feladat. Nem automatikus, hogy átéltem a traumát, és érkezik is a trauma ajándéka.

Mégis olykor ezt várjuk, ami talán csak azt mutatja, milyen sok illúziónk van a lelki folyamatokkal kapcsolatban. Mintha az önbecsapást segítené a sok pszichológiai írás, amivel találkozunk, mert olvasunk, hallunk a pszichológiáról, de a gyakorlatban nem tudjuk, hogyan tudnánk jobban élni.

Nagyon fontos különválasztani a pszichológiát és a pszichologizálást. Valóban könnyű puffogtatni a rövid, sommás szlogeneket, egybites magyarázatokat. De nem fogunk egy mondat vagy akár egy könyv hatására alapjaiban megváltozni. Ezért nem működik az olyasmi sem, hogy egyről a kettőre elhatározzuk: holnaptól lefogyok, magamhoz ragadom a szót a meetingeken, kedvesebb leszek anyámhoz, fölélesztem a házasságomban a szenvedélyt, türelmesebb leszek a gyerekkel, stb. Sajnos az ilyesmi mind komoly erőfeszítést igényel. 

Ugyanakkor teljesen természetes, hogy mindenki keresi a megoldásokat, nincs is más lehetőségünk. Ráadásul most olyan élethelyzetben vagyunk, amire senkinek nincs konkrét receptje, mert ilyen méretű krízisre már nagyon régen volt példa. Jelen helyzetben az a mi felelősségünk, hiteles forrásból próbálunk-e meríteni vagy gyorsan felhúzunk egy légvárat, aztán csodálkozunk, mennyire nem bír el semmit. Merthogy

közhelyekből nem lehet életet építeni.

Utána kell járni a dolgoknak, szembenézni velük, azután beszélgetni róla másokkal, összevetni a véleményeket és végül kialakítani egy saját megoldást.

De volt már példa hasonló élethelyzetre a 2008-as válság után, a nagyszüleink számára a háborúban, a kommunizmusban. Csak azt hittük, hogy a tudomány és a technológia eredményei, a jólét és a növekedés, a társadalom fejlődése révén már nem lesz szegénység, háború és betegség, gazdasági válság, hanem szép lesz az élet.

Ez illúzió, sajnos. Valóban lehet a megoldáskeresés egyik útja, hogy elkezdjük előszedni a korábbi nemzedékek tapasztalatait és jó válaszait. A szüleink és a nagyszüleink súlyos korszakokat éltek túl, említsük csak 56-ot, az elhurcolásokat, a világháborút, holokausztot, a két világháború közötti gazdasági válságot, a spanyolnáthát, és még sorolhatnánk. Ez egy családban, de akár egy cégnél is példaként állhat előttünk. Ezzel nem csökkenteni szeretném a mostani helyzet súlyát és nehézségét, hanem éppen elismerem azt. Erőt adhat, hogyha elődeinknek sikerült túljutni a maguk krízisein, akkor erre valószínűleg mi is képesek vagyunk.

A növekedésről egyébként is lassan le kell mondanunk a globális felmelegedés kapcsán. Talán nem lesz olyan foka a fejlődésnek soha, amikortól csak szép az élet, hanem ahhoz kell hozzászoknunk, hogy vannak jó időszakok és rossz időszakok. Ezt hogy csináljuk?

Ha erre tudnék válaszolni, én lennék a következő guru.

S a saját életében hogyan készül?

Mi elhalasztottunk bizonyos beruházásokat, költségeket, hogy tartalékokat tudjunk képezni. Az egyik autó használatáról lemondtunk, ez egy kis logisztikával megszervezhető volt, lehet, el is adjuk. Azt hiszem,

arra taníthat meg bennünket ez a helyzet, hogy eddig nagyon jók voltunk a halogatásban.

Sokan azt gondoltuk, a mi életünkben nem lesz még semmi baj, az unokáinknak lesz gondja a felmelegedés, és csak miattuk kellene megerőltetni magunkat. Ezért mondhattuk, hogy majd holnap leszek zöld, majd akkor, ha lesz rá olcsón elérhető technológia, különben is, az elektromos autó nem is biztos, hogy megoldás stb...

De ez a válság most szembesít minket a valós helyzettel. Ennek nyomán talán nem holnap kezdünk el fogyókúrázni, hanem ma, nem holnap kezdünk el szorosabb kapcsolatot tartani a családtagjainkkal, hanem most. Nem holnap kezdünk a párunkkal egy kicsit odafordulóbbak, törődőbbek lenni, hanem most azonnal, mert egymásra vagyunk utalva, többféle szinten. Ezt fogjuk megtanulni.

Ajánljuk még:

Jó válás esetén közel sem tudnak minden részletet a gyerekek

Nagyon fájdalmas, olykor válságot hozó történés egy család életében a válás. Piszkos kis titkok, hazugságok övezhetik, nem egyszer emberi gyarlóság kavarog a mélyén. Éppen elég nehéz a felnőtteknek megbirkózni a kialakult helyzettel, a felszínre került fájdalmakkal meg az okozott sebekkel. Ezért is gondolom, hogy a gyerekeket a lényeges dolgokon túl, azon felül, ami őt, őket konkrétan érinti, felesleg beavatni. 



 
X
Már követem az oldalt