Pszicho

Annyiszor próbáltam, és mindig elbuktam – Nem (eléggé) akarásnak tényleg nyögés a vége

Annyiszor próbáltam, és mindig elbuktam. Aztán egyszer csak sikerült a változás – de nem azzal értem el, hogy folyton ezzel foglalkoztam. Sőt. 

Valamelyik taoista vagy buddhista könyvben olvastam egyszer az elgondolkodtató okfejtést, miszerint az elhatározás az csak úgy megtörténik az emberrel. Nem lehet megmondani az időpontját, nagyon sokszor a kiváltó okát sem, ahogyan azt a végső szituációt sem lehet leírni, ami nyomán megszületik a döntés. Az a döntés, hogy na, most akkor igenis megcsinálom! Ha törik, ha szakad. Mert nagyon akarom. Mert tényleg akarom.

Az elgondolás szerint hiábavaló erőlködés ezt az elhatározást kiérlelni magunkban, felesleges folyamatosan ezen fáradozunk, mert a változást nem lehet „kiakarni”, kierőszakolni magunknak. Ha egy labdát pályára akarsz állítani, és folyamatosan markolod, sosem fog repülni. Persze ismerjük a klisés mondást, miszerint el kell engedni valamit ahhoz, hogy szárnyalni tudjon, de, mi azért olyan sokszor már az elhatározást is meg akarjuk teremteni magunkban. Aktívan akarunk tenni valamiért, amiért nem lehet, elő akarunk idézni valamit, aminek érzekését nem tudjuk befolyásolni. 

Így voltam ezzel én is. Bizonyos szokásaim megváltoztatásán évekig, sőt: évtizedekig kínlódtam. Volt, amit sikerült – ma sem értem, hogyan – , a legtöbbet azonban csak ideiglenesen „kezeltem”. Például kitartottam egy darabig az adott sportban, étkezési rendben, vitaminszedésben, hobbi-tanulásban, aztán hosszabb-rövidebb idő után újra ott találtam magam, ahonnan indultam. Holott szerettem volna megvalósítani a változást: akartam egészségesebb, sportosabb, fejlettebb lenni – és nem kevés energiát fordítottam a küzdelemre! De kitartani nem tudtam. Ma már azt gondolom, azért, mert nem akartam a változást eléggé.

Hogy konkrét példát mondjak: egyik megoldandó feladatnak a mértéktelen kávézásom leküzdését tartottam. Tudtam, hogy rossz, amit csinálok, mert ennyi koffeinre az égvilágon senkinek nincs szüksége. Próbálkoztam túljutni a káros szenvedélyen. Kezdetnek ittam koffeinmentes kávét, aztán teákat, meg szedtem gyógynövényeket. Semmi hatása nem volt. Kávét kívántam, és előbb-utóbb ittam is. Ezután arra jutottam, az okot, „az agyamat” kell kezelni, kipróbáltam hát a meditációt, a viselkedésterápiát. Ezek is ideig-óráig működtek is, aztán jött egy pörgős időszak, és én újra ott ültem az íróasztalnál bődületes mennyiségű üres csészével.

Most meg? Évek óta napi két kávét iszom, szépen elkortyolgatva. Hogy mi történt, hogy sikerült leszoknom? Bizisten, nem tudom. Egyszerűen csak hagytam lekopni magamról a rossz szokást. A változásnak nem volt semmilyen megfogható kiváltó oka, és nem vetettem be olyan technikát sem, amivel a korábbi évtizedek alatt próbálkoztam. Egy nap úgy éreztem, elegem van a túlzott kávéfogyasztásból: untam, és untam, hogy azzal mérgezem magam, feleslegesen. Azt gondoltam, ha hozzászokott a szervezetem a rosszhoz, ugyanígy hozzászokik majd a jóhoz is. Ezúttal

nemcsak aggyal, szívvel is tudtam ezt.

Az első időkben, mikor drasztikusan csökkentettem a kávéfogyasztásom, természetesen kómás voltam, néha nem kettő, hanem három (négy) kávét ittam, de másnaptól tudtam újra folytatni, tartani a keveset. Mert már nem volt kedvem kávéfüggőnek lenni, és mivel tényleg nem akartam, ki tudtam tartani, dacára a nehézségeknek, amik – lévén nem drogokról, cigiről, alkoholról van szó –, hamar el is párologtak.

Ahogy megéreztem, hogy ez az út más, mint amin eddig jártam, hirtelen nevetségesnek tűntek a kétségbeesett erőfeszítések, amiket évekig megtettem „próbálkozás” címszó alatt. Mert visszagondolva azt láttam, hogy azokban a helyzeteken a szívem mélyén én is tudtam, hogy nem fogok kitartani, mert csak ésszel akartam túlleni a szenvedélyen, de még nem volt bennem valódi vágy, hogy másképpen éljek. Még nem volt olyan kritikus a rossz szokás iránti utálat, ami a valós változást fűthette volna. Amikor pedig eldőlt bennem, hogy ideje változtatni, azt nem én döntöttem el, legalábbis nem úgy, nem azon a tudatos szinten, mint előtte, mikor „próbálkoztam”. Csak jött a döntés valahonnan, így meg tudtam csinálni azt, ami azelőtt annyi fáradságos és kudarcba fulladt kísérletbe került. Mert akkor már szenvedtem eléggé, eleget a rossz szokásomtól. Átfordult bennem az ahhoz fűződő viszony. És hogy mi idézi elő az átfordulást? Arra azt hiszem, nincs recept. 

Épp ezért nem is mondom, hogy nem érdemes küzdeni a vágyott változásokért. Minden bizonnyal hozzájárult minden elolvasott szó, minden átbeszélt mondat, minden kudarcos kísérlet a végső sikerhez. Szóval küzdeni fontos – de a mostani tapasztalataim fényében úgy gondolom, hogy nem kellett volna ostoroznom magam az elbukásokért. Mert úgy tűnik, csak meg kellett érnem arra, amit annyira szerettem volna – márpedig ezt az érést nem lehet siettetni.

Nyitókép: ijeab / Freepik

 

Már követem az oldalt

X