A humor négy fajtája: sokat elárul rólad az, amilyen stílusban viccelődsz

„Nem a külső a legfontosabb, hanem az, hogy legyen humora” – ezt feleltem éveken át arra a kérdésre, hogy milyen párt képzelek magam mellé. Mivel a társkeresés ismét aktuális téma lett az életemben, elgondolkoztam: vajon mennyien vannak Budapesten, akiknek „van humora”? És milyen az az ember, akinek nincs? Létezik egyáltalán olyan? Vagy lehet, hogy neki is van, csak épp másfajta, mint az enyém? 

A pszichológia szerint a humor olyan sokrétű konstrukció, amely nemcsak saját magunk és mások felvidítására „használható”, hanem személyes kapcsolatok kialakítására, erősítésére is. Pofon egyszerű ez, ha belegondolunk: sokkal könnyebb jóban lenni egy olyan emberrel, aki megnevettet minket, és aki maga is sokat nevet. A nevetés pedig nemcsak jó, lélekemelő érzés, de egészségügyi előnyei is vannak: megdolgoztatja a rekeszizmainkat, növekszik általa a pulzus, javul a szívünk teljesítőképessége, és a keletkező endorfinhormonnak hála megnő a fájdalomküszöbünk – ezért tűnik könnyebbnek ilyenkor az élet, még ha csak egy percre is. Kutatások azt is bizonyították, hogy aki gyakran nevet, jobban alszik és erősebb az immunrendszere, mert a nevetés során nő az antitest-termelő sejtek száma és a T-sejtek hatékonysága. Így tehát tízből kilenc orvos azt ajánlhatja, hogy nevessünk sokat. 

Csakhogy – kis túlzással élve – mintha személyenként változna, mit találunk viccesnek. Megesett már velem, hogy valakiről a barátai azt mesélték, hogy hihetetlenül vicces fazon, de amikor közelebbről megismertem, számomra inkább bántó volt humorizálása, mintsem szórakoztató. Lehet, hogy az én hibám volt, lehet, hogy az övé – de lehet, hogy egyikünké sem.

A humor négy stílusa

Rod A. Martin klinikai szakpszichológus húsz évvel ezelőtt publikálta a Humorstílus Kérdőívet (Humor Styles Questionnare), amelyet bár a szakmabeliek egy része ma már kissé túlhaladottnak tart, sokan bevetnek kutatásokkor. A kérdőívben 32 állításról kell eldönteni, hogy mennyire jellemző a válaszadóra. A tesztben olyan állításokkal kapcsolatban kell véleményt alkotnunk, mint hogy

• „Amikor viccet vagy vicces dolgokat mesélek, nem igazán izgat, hogy mások erre hogyan reagálnak”,
• „Ha szomorú vagy feldúlt vagyok, gyakran elvesztem a humorérzékem”
• „Még ha valamit viccesnek is találok, sosem nevetek vagy poénkodom rajta, ha tudom, hogy azzal másokat megsérthetek”. 

A válaszokat összesítve kiderül, hogy az illetőre melyik humorstílus mennyire jellemző.

Az egyik stílushoz tartozó egyén úgy poénkodik, hogy megnevettessen másokat, jó hangulatot teremtsen. Ezt affiliatív, vagy kapcsolatépítő humornak hívják. Akikre az ilyen működésmód jellemző, azok gyakran mesélnek társaságban vicceket, szórakoztató történeteket annak érdekében, hogy mások is jól érezzék magukat. Nem veszik magukat túl komolyan, és tudnak nevetni a hibáikon anélkül, hogy túlságosan rosszul éreznék magukat miattuk. A kutatások azt mutatják, hogy azok,

akik leginkább az affiliatív stílust vallják magukénak, általában vidámak, nyitottak és barátságosak.

Ha valaki képes őszintén nevetni azokon a negatív dolgokon, amik vele történtek, ha próbálja minden napját derűsen nézni, és megőrizni életigenlését a stresszes időszakok közepette is, annak jellemzően énvédő (self-enchancing) humorstílusa van. Tanulmányok szerint azok, akikre az énvédő humor jellemző, általában jól alkalmazkodnak érzelmileg, és nem válnak könnyen szorongóvá vagy depresszióssá, jól bírják a stresszt, és a legtöbb esetben optimisták.

A típus, akit a négy közül talán a legnehezebb tolerálni, az agresszív humorú ember, hiszen humorának forrása a másik gyengeségeiből, hibáiból ered, az illető azokat figurázza ki. Az ilyen ember gyakran használja a humort mások ugratására, lejáratására vagy manipulálására. Bár nagyon szellemes tud lenni, viccelődése általában nevetségessé tétellel vagy szarkazmussal jár. Elképzelhető, hogy szeret rasszista vagy szexista vicceket mesélni, és nem aggódik amiatt, hogy ez bántó lehet mások számára. Bár azt gondolnánk, hogy aki vicceskedve kritizál másokat, annak nagy önbizalma van, ez nem igaz – önbecsülésük és érzelmi jólétük szintje nem magasabb vagy alacsonyabb, mint az átlagemberé. 

Az önostorozó vagy önromboló (self-defeating) humorfajta hasonlít az énvédő humorhoz, azonban azzal ellentétben nem pozitív, hanem negatív töltete van. Pszichológiai szempontból a legkevésbé egészséges típus, mégis sokakra jellemző. Azon a tudatalatti logikán alapszik, hogy ha az ember első – viccelődéssel álcázott – kritikusa saját maga, akkor mások már kevésbé tudják őt bántani, így elkerülheti a támadásokat. Az ilyen emberek gyakran nagyon viccesek tudnak lenni, de nem kevésszer túllőnek egy célon: saját kontójukra viccelődnek, és a felszínen mulatságosnak tűnő módon húzzák le és kritizálják önmagukat. Hajlamosak másokkal együtt nevetni, ha azok kigúnyolják őket, és általában humorral rejtik el valódi érzéseiket a külvilág elől. A kutatási eredmények szerint ez sokszor alacsony önbecsülésből fakad, és „művelői” gyakran boldogtalanok, szoronganak és nem ritkán elégedetlenek személyes kapcsolataikkal.

Mivel azonban életben semmi sem fekete vagy fehér, nincs olyan ember, aki csak az egyik stílust gyakorolná. Martin tesztje is százalékos eredményeket mutat, nem sorolja be a kitöltőt egyik kategóriába sem, de megmutatja, melyik a legjellemzőbb az egyénre.

A legközelebb tehát, amikor nem találunk viccesnek valakit, érdemes végiggondolni, vajon mi vezérelhette az adott történet, mondat megosztására – lehet, a maga módján még sem olyan rossz arc ő. Csak lehet, mi nem találjuk vele meg a hangot. És ez így van jól, mert bizonyára sokan vannak olyanok is, akikkel fél szavakból is megértjük, megnevettetjük egymást.