Otthon

Normális létemre egy szellemmel szoktam beszélgetni. Para?!

Nem nyikorog éjjelente a parketta, nem megy arrébb magától a pohár, nem lebben meg a függöny csukott ablaknál. Mégis biztosan tudom, hogy szellem van a házban. Megbarátkoztam hát vele, és ma már jókat diskurálunk – persze csak akkor, ha egyedül vagyok otthon...

Elvileg épelméjű vagyok, és a gyakorlatban sem állok semmiféle pszichiátriai gyógykezelés alatt. Ezt fontosnak tartottam már az elején tisztázni. Merthogy van egy szellemem. Velünk lakik. És beszélgetni is szoktam vele...

Jogos a felvetés, miszerint mégis hogyan jutottam erre az abszurd következtetésre. De van ám erre tudományos magyarázatom, ami talán nem áll sziklaszilárd lábakon, mégis minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy szellem lakik a házunkban. Van két macskánk, Pipacs és Pacsirta. Pacsirta néhány hónapja minden nap meredten bámulja a falat, kitágult pupillákkal nézi hosszan a semmit.

Merthogy nem, nincs ott sem pók, sem muslinca, se szösz, se kosz. Semmi. Minden alkalommal leellenőrzöm szemüveggel és szemüveg nélkül. De Pacsirta kigúvadt szemekkel, valósággal megbabonázva vizslatja hevesen a különböző szobák különböző falait. Nemcsak egy falat, mindig másikat. Fürkészi a nagy, hófehér semmit. Képes negyedórán át stírölni úgy egy pontot, hogy közben néha forgatja a fejét, a mellső lábával kapar egyet a levegőben, és olykor nyávog is hozzá. Hát mi mást bámulhatna ennyire intenzíven, ha nem egy szellemet? 

Azt is meg tudom indokolni, hogy a másik macskánk miért nem kommunikál a szellemmel. Egyszerű: Pipacsot nem érdekli ez a szellem. Ő nem foglalkozik ilyen elvont, valóságon túli badarságokkal. Pacsirta viszont fogékony a spirituális világra, őt nagyon is érdeklik a paranormális jelenségek. Pipacs nagy ívben tojik a szellememre. Ennyi.

Természetesen azonnal megosztottam nem hétköznapi gondolataimat a férjemmel és a barátaimmal is, akik eleinte furán néztek rám, majd kiröhögtek, és arra a messzemenő következtetésre jutottak, hogy talán túl régóta vagyok home office-ban, és nálam most ütött be a karantén-para. De nem. Ezek a vádak mind nem igazak! Egy szellem lakik az otthonunkban, és minden nap itt ólálkodik, amikor teregetek, leülök dolgozni vagy épp fürdök. Bizony, a macskám a minap a kád fölötti hófehér falat kezdte hesszelni: olyan elánnal nézte megint a semmit, hogy majdnem beleesett a vízbe. Nem vagyok hülye, ilyenkor egy szellemet méreget, hát látom!

 
Lehoczky Rella
 

Nem, nem recseg éjjelente a parketta, nem megy arrébb magától a pohár, nem lebben a függöny csukott ablaknál. Az én szellemem egy békés, csöndes szellem, aki senkit nem akar megijeszteni. Ő egy jólnevelt, illedelmes szellem. Nem bánt senkit.

Csak itt van, és ha már itt van, gondolom, szeretné értelmesen elfoglalni magát. Szegényke, nehogy már csak egy macska hederítsen rá, elkezdtem hát beszélgetni vele én is. Persze csak azután, hogy a gyerekeimet elvittük oviba és iskolába, a férjem pedig elindult a munkahelyére. Az életem nem minden szegletére kell rálátnia a családomnak. Az én szellemem, az én magánügyem. Ha hazaérkezem az üres házba, köszönök a szellemnek (mert én is jólnevelt és illedelmes vagyok), sőt még kávéval is meg szoktam kínálni. Eddig soha nem kért – gondolom, ő nem szereti a kávét, így legközelebb majd teával próbálkozom.

Megosztom vele napi dilemmáimat, sikerélményeimet, de tanácsot is szoktam tőle kérni, hogy mégis mit vegyek fel, vagy szerinte is muszáj-e felporszívóznom ma is. Mit gondol a klímaválságról, vagy épp arról, hogy megehetem-e munka közben a következő dugicsokit. Igazából soha nem tudom, mit válaszol, viszont mindig elfogadja a döntéseim.

Mondtam én, hogy ez a szellem egy nagyvonalú gavallér.

Tudom, érzem én, hogy vitatható a teóriám, és megértem, ha kételkedve fogadjátok bizonyításaim. Én magam is csodálkozom azon, hogy idáig jutottam, ugyanis mindig vérbeli realista voltam, akinek egyik erénye a józan gondolkodás. Úgy látszik, változnak az idők. Három gyerek, munka, háztartás és egy év kijárási korlátozás után nincs abban semmi varázslat, hogy egy befogadott macskával legnagyobb egyetértésben olykor beszélgetünk a hozzánk beköltöző szellemmel. Mit csináljak, ne szóljak hozzá? Mondjuk a szellem előtt is sokat beszéltem hangosan, amikor egyedül voltam otthon. Akkor a teáskancsó, a monotonon búgó mosogatógép, valamint a hangosan berregő mosógép volt gáláns hallgatóságom. Itt szeretném megjegyezni, hogy a házasságom egyébként rendben van, és közös kiskorúinkkal is remekül eltársalgok minden nap. Tényleg nem őrültem meg.

Ha jobban belegondolok, szerencsés vagyok, amiért kaptam egy szellemet, és valamiért úgy érzem, mindenkinek javára válna egy ilyen társ. Persze nem az én szellemem, hanem mindenkinek egy saját. Felnőttként átlépjük a gyermeki világra oly jellemző csodák küszöbét, és rútul magunk mögött hagyjuk a varázslatot.

Pedig nekünk is szükségünk van arra, hogy néha kiengedjük a szellemet a palackból.

Visszacsöppenjünk a bűvölet birodalmába, és néhány perc erejéig újra, minden következmény nélkül ne kelljen hinnünk a szemünknek. Elfelejtünk létezni a mesebeli univerzumban, és igyekszünk mindig és mindenkor a tényekre alapozni. Amit nem látunk, az nincs? Amiről nem akarunk tudomást venni, az hazugság? Szerintem létezik, szerinted nem, akkor most kinek van igaza? Ugye? Miért ne találkozhatnék egy szellemmel? Miért ne találhatnék ki egyet magamnak? Még jó, hogy kivételes helyzetben vagyok, ugyanis nem kellett nekem megalkotnom egyet, mert ugye jött ő magától is. 

Szeretnék nevet adni ennek a szellemnek. Mert az nem járja, hogy állandóan csak szellemnek hívjam, hát ő is egy külön entitás, jár neki a tiszteletteljes megszólítás. A következő lépcső pedig az lehet a mi kettőnk titkos kapcsolatában – hogyha már ennyire jófej vagyok, és teljesértékű családtagként bánok vele – hogy megtanítom néhány általam utált házimunka elvégzésére. Mondjuk néha igazán felporszívózhatna helyettem, vagy legalább ne tüntesse el a zoknik párjait, és legyen kedves visszatenni a kocsikulcsot a helyére, hogy másnap reggel ne kelljen húsz percig keresni. Idővel leülhetne matekozni elsőszülöttünkkel, hogy ne nekem kelljen lebőgnöm, amiért lassabban adom össze a 28-at a 46-tal, mint a gyerek. Szívesen megtanítom neki, hogy a gyerekszobákban igenis össze kell pakolni minden nap a ki tudja, hogyan keletkező kuplerájt, és az sem ártana, ha néha befizetne egy-két közüzemi számlát. Ha már ő is velünk lakik, azt hiszem, ez igazán nem nagy kérés...

Azt javaslom, járjatok nyitott szemmel saját otthonaitokban, mert nem kizárt, hogy nálatok is meghúzta magát egy házi kísértet. Bár azt nem tudom, hogyan is fedhetné fel kilétét, ha nincs egy macskátok, aki helyettetek is észleli a lidércek létezését. Ha már megvan az a szellem, csípjétek nyakon, és ne engedjétek el! Én már tudom: higgyétek el, a jó szellem jó a háznál.

Ajánljuk még: 

„ANYA, BÁRÁNYHIMLŐ AKAROK LENNI” – NEKED MILYEN FARSANGI JELMEZT KELLETT IDÉN ÖSSZEDOBNI?
PANELBŐL TANYÁRA: ILYEN AZ ÉLET 150 ÁLLATTAL, EGY FÉRJJEL ÉS EGY GYEREKKEL