„Három gyerek és egy öreg kutya mellé örökbe fogadni egy cicát? Normális ez?!”

„Nem!” – ezzel a határozott és igen magabiztosnak vélt, amolyan kőbevésett felkiáltással indult elmacskásodásom. Racionálisan gondolkodó, a tényekhez makacsul ragaszkodó nőként elég volt egy pillanat ahhoz, hogy állást foglaljak, és ezt a markáns véleményemet megingathatatlanul és igen asszertíven közvetítsem öttagú családom felé. Egy kisiskolás, két óvodás, egy tizenöt éves kutya és vajmi kevés szabadidőnk mellé nemhogy egy macska, de még egy katicabogár sem férkőzhetne be kényelmesen.

Sziklaszilárd „nem”-emet a nyári lakunk szomszédságában született három kiscica provokálta ki. Gyerekeim naponta többször (úgy tizenkilencezerötszázhatvankétszer) mentek át babusgatni a néhány hetes apróságokat. Olyan elánnal szeretgették őket, hogy anyai szívem cseppfolyósodni kezdett, mint a sarki jégsapkák. Na de messze még a vég: lehet, hogy az első csatát elvesztettem, de a háborút nem – kitartottam amellett, hogy nálunk nem lesz macska!

Eltökélt szándékomtól még az sem tudott eltántorítani, hogy amíg én Hartán álltam ellen a veszélyes kísértésnek, addig budapesti barátaink örökbefogadtak két kiscicát két gyerekük mellé. „Köszi!” – gondoltam magamban, és máris igyekeztem összeszedni azokat a válaszokat, amik a „nekik miért lehet, nekünk meg miért nem?” téma köré csoportosulnak. „Csak” – úgy éreztem, ez tökéletes, mindent magában foglaló, a teljesség igényére példásan törekvő, ellenvéleményt nem tűrő válasz lesz.

Ezek után Budapestről megérkezett hozzánk a férjem, és jól megérdemelt szabadsága alatt másról sem áradozott közös fészekaljunk, mint a három szomszéd kismacskáról. Esténként azért imádkoztak, hogy nekünk is lehessen egy saját cicánk, és folyton arról kellett mesélnem, hogy húsz évvel ezelőtt, milyen volt a mi macskánk, a hamuszürke Miám. Övön aluli ütés – úgy tűnik mindhárom gyerekemből remek stratéga válik majd.

„Hozzunk el nekik mi is egyet!”

– bökte ki egyik este a férjem, akiről addig azt hittem, tizenhárom év után engem már nem tud meglepni. Erre a váratlan, szupercellára emlékeztető fordulatra majd’ kiesett a borospohár a kezemből. Őt, aki híres józan gondolkodásáról, higgadt természetéről, aki mindig tudja, mi a helyes, aki elveihez ragaszkodva sosem tér le a kijelölt ösvényről, aki gyakran nálam hamarabb húzza be a kéziféket – őt hálózta be a három kiskorú.

„Te hülye vagy?” – néztem férjemre felhúzott szemöldökkel és kikerekedett szemekkel, miközben visszacsalogattam megmaradt rozéfröccsömet izgága poharamba. A kérdés költői volt, és éreztem, hogy hamarosan nemcsak az derül ki, hogy igen, a férjem hülye, hanem az is, hogy én még méginkább vagyok. Újabb csatát buktam, és mérföldes léptekkel haladtam a teljes háború elvesztése felé.

Bingó kutyámat előbb ismertem meg, mint a férjem. Szeptember végén már tizenöt éves lesz, körülbelül féléves kora óta van velem, így pontosan tudom, mi fán terem a felelős állattartás. Mellé elképzelni egy macskát, nem tűnt éppen annak...

Néhány nap gondolkodás után, amikor lélekben felkészültem az összes lehetséges rosszra, közösen meghoztuk a derekas döntést: lesz egy macskánk. A gyerekek olyan örömujjongásban törtek ki, amit nem osztogatnak minden nap. Határtalan boldogságuk rám is átragadt, ezért bármennyire nem akartam egy újabb jószág gazdája lenni, elkezdtem ízlelgetni az annyira már nem is keserű, de még kissé rágós falatot: örökbefogadunk egy cicát...

A következő rész tartalmából: kiválasztjuk legújabb családtagunkat, és egészen kínos pillanatokat élek át: szájmaszkban, gumikesztyűben, egy macskahordozó dobozzal a kezemben állok a budapesti Illatos út előtt...

Kövessétek velünk Bingó és kis barátja kalandjait a Purina ONE támogatásával. Egészségük védelméhez a Purina eledelek is hozzájárulnak.

Ajánljuk még: