Ma ki eteti meg a házikígyót?

Otthon

Ma ki eteti meg a házikígyót?

Elmesélek most egy jó tíz évvel ezelőtti történetet, melyben szó lesz az otthonról, a házról, a családról, és arról, ami mindezt megtartja egyben, szeretetben… a házikígyóról.

A történet egy fehér falú, alacsony mennyezetű, kis konyhában kezdődött, ahol az asztal mellett egy ősz hajú, sugárzó szemű nénike mesélt nekünk. Édesapám, öcsém és jómagam hallgattuk. Arról szólt a története, hogy lánykorában „kifigyelte” a nagymamája különös szokását, történetesen, hogy a szoba falánál lévő aprócska lyukhoz ment minden este egy kis tányér tejjel. Azt minden éjjelre odatette. Hogy reggelre mi lett a tejjel, azt igazából nem tudta, de arra csakhamar rájött, hogy a falban egy kígyó lakott. A nagymama a kígyónak hordta a tejet titokban. Eztán csak addig nyaggatta a mamáját, míg az felfedte titkát. Azért táplálja a kígyót, mert amíg az velük lakik, addig a házat és a családot nem érheti baj, addig boldogok lesznek, a kígyó vigyázza a családot. A néni meghatottan idézte fel, hogy nagyanyja halála előtt meghagyta neki, hogy etesse csak tovább a kígyót minden este. Ekkor árulta el, hogy egy csepp mézet kell tenni a tejbe, mert az édes tej a legjobb, és ne foglalkozzon azzal, hogy mennyi fogy a tányérból, adja reggel a maradékot a macskának. Különös érzések kavarogtak bennünk a történetet hallgatva. Hittük is, meg nem is. Hiszen ahogyan a néni mesélt, azt lehetetlen nem elhinni, minden szó szent igaznak tetszett, de mégis… miért kellene kígyónak éppen a mézes tej?

A különös történet meghallgatása után nem sokkal egy öreg ház bontásához hívtak minket, tudván, hogy érdekelnek a régi dolgok. A település talán legszebb házát készültek éppen földig rombolni, mikor odaértünk. A tulaj a régi ház helyére egy újat kívánt felhúzni, fel sem merült benne a felújítás gondolata.

Még csak a kőből rakott lépcső volt megbontva, s ahogy fel akartam lépni rajta, az egyik munkás rám szól, hogy vigyázzak, mert lehet, hogy több kígyó is van a kövek között.

Megtorpantam. Kérdésemre elmondta, hogy amint bontotta volna szét a kőből rakott lépcsőt, egy kígyó kúszott ki a kövek közül. Nem sikló, azt ismeri... ilyet korábban nem látott. A kígyó rátekeredett a lapát nyelére, mire ő igen megijedt, eldobta a lapátot. A kígyó vissza akart menni a lépcsőhöz, ekkor azonban már utolérte, s agyonütötte. Nem kell mondanom, hogy mi hárman döbbenten hallgattuk. Mindannyian ott ültünk képzeletben az idős néninél, s láttuk magunk előtt a kígyót, az egykori család kígyóját, ahogyan küzd a múltért, küzd azért a kevés értékért, ami a még megmaradt. Azóta se kígyó nincs már, sem a ház nincs meg, de ki tudja miért, az új ház azóta sem készült el.

Azóta megértettem, hogy miért éppen mézes tejjel kell táplálni azt a kígyót. Sokkal egyszerűbb a válasz, mint gondolnánk, csak ismerni kell a régiek észjárását, akik számára minden földi létező egyben egy égi vagy mennybéli létezőnek a földi képviseletét is jelentette. Ettől vált szentté és olyannyira megbecsültté minden a Földön. Ez a világkép nem a tárgyi tudáson alapult, hanem a belső ráérzésen. Így a tekergő kígyó az életet, az életteret szimbolizálta. Ma már ismerjük, a DNS-fonál spirálját és a saját spirálgalaxisunkat is, így nyugodtan megállapíthatjuk, bizony találó jelkép. Az viszont már egészen döbbenetes, hogy ezt a galaxist Tejútnak nevezzük, és éppen a tejjel kell táplálni a kígyót. A mézes, édes tej pedig nem más, mint az anyai, szülői szeretet legfőbb kifejeződése. Összegezve tehát mi az, ami megvédi és egyben tartja a házat, az otthont és a családot? Az, ha az életet és az életteret szeretettel tápláljuk nap nap után.  Nem számít, hogy iszik-e a kígyó a tejből, vagy sem, csakis a két kéz számít, mely önzetlenül, őszinte hittel adott rá módot egy életen át.

Ajánljuk még:

„ITT NEM ORDÍTUNK, HANEM MEGOLDJUK A PROBLÉMÁKAT” – ALAPOZÁS KALAZNÓN

AMIKOR A SZELLEMEK ÉJJEL ELINDULTAK – EGY TÖRTÉNET SÖTÉTSÉGRŐL, HITRŐL, EGY MÁSIK VILÁGBÓL

RÁM TÖBBÉ SENKI SE MONDJA, HOGY PARASZT!