A bútor, ami a konyha lelke

Mert pont akkora volt, amekkorának lennie kellett. Nem tudom ki tervezte, vitte be a konyhába az elsőt, de az biztos, hogy tudta, mire van szüksége a családnak, legfőképp a háziasszonynak. Kézközelbe rendezte azokat a dolgokat, amik nemcsak a napi főzést, de a család ellátását is szolgálták.

Egyetlen kredenc elég volt akkoriban egy család számára, ma meg egy teljes falat beborító tucatnyi elemet tartalmazó bútorrendszer is kevés a komforthoz.

Nem kell sokáig törni a fejünket ahhoz, hogy tudjuk: nem a bútorokkal van a baj, hanem azzal, hogy rengeteg tárgyat halmoztunk fel. Sokáig éltünk olyan időket, amikor a sok is kevésnek tűnt, így aztán most bőven vannak olyan tárgyaink, amelyeket szinte sosem használunk.

Gyerekként az ujjammal követtem elbűvölten a kredenc metszett vitrinüvegén kacskaringózó virágokat. Ma nem találok fogást az elemes konyhabútoron, taszít a műanyag borítás és hiába ácsingóznak olyan sokan a magas fényű bútorlapból készült csodákra, én a kredenc gömbölyűre kopott ívei után sóhajtozom. Zöld színére, apró gombjaira. Okos megoldásaira, ahogy el lehetett benne rendezni mindent az őrölt kávén keresztül a kenyérig.

Mert a kenyérnek külön rekesze volt minden kredencben és a bútor külön kenyértartó nélkül is megőrizte a kenyér puhaságát.

Persze, az igazi kovásszal készült. Néhány kredencbe morzsatartót is beépített a gyártója, más kredencekben meg – ahogy nevelőanyámnál is – heti rendszerességű gyerekfeladat volt a kenyér rekeszének rendben tartása. A morzsaseprés.

Szerintem a kredenceknek jó szaguk volt. Kenyér, tea, kávé, vanília, kakaó meg sütiszaguk. Meg citrompótlóillatuk. Meg néha gyógyszerszaguk is, mert a millió fiók egyike őrizte a családok szerény gyógyszerkészletét. A fájdalomcsillapítót meg az eltéphetetlen ragasztós leukoplasztot is.

S mi volt még a kredencben? A tányérok, fazekak, lábasok, a vájlingok, mellette fém vagy porcelán tárolókban liszt és rizs, száraztészta, a konyhai sütéshez szükséges alapanyagok, sütőpor meg vaníliás cukor. Zsemlemorzsa és kristálycukor. A kockacukor is ott kapott helyet, tudom, mert onnan lopkodtuk a tesókkal egész gyerekkoromban. Akkoriban el se tudtam volna képzelni, hogy pár év múlva ezerfajta édesség lepi majd el a boltok polcait.

Millió más gyerekkel együtt még a kockacukor-mennyországban éltem, és máig hiszem, hogy jó volt az, elég volt az nekem.

Ott volt aztán a kredencben a fogvájó, a konzervnyitó, a bicska meg a befőttesgumi is – kincsek. Gyerekszemmel én annak láttam az utolsó összegabalyodott zsineggombócot is. A háziasszonyok ott tartottak mindent, ami hirtelen csak kellhetett, a rajzszöget, tollat, ceruzát, ami csak akkor fogott jól, ha előtte megnyálazta az ember. Ott volt a nagyszülők olvasószemüvege is, ami akkor kellett igazán, ha elővettük a kalendáriumot, ami a kredenc tetején kapott helyett. Mert karnyújtásnyira tartották azt akkoriban, mint ma a mobiltelefont. Bármikor jól jött az abban lelhető információ.

A vitrines rész külön említést érdemel, mert rózsás, virágos, pöttyös bögrék uralták ott a teret.

Az aranyozott szélű csészék másik sorban, mert az hétköznap ritkán került elő, a vastagabb falú bögrékből adták a reggeli kakaót vagy karamellás tejet.

Ott sorakoztak aztán a likőrös-, az apró pálinkáspoharak is, és sok helyen a boroskészlet. Azok a bizonyos, kukoricamintás kis poharak a kancsóval. A nyolcvanas években szinte minden vidéki háztartás rendelkezett velük. Menő volt akkoriban és nekem ma se szokatlan, ha valahol meglátom.

Ahogy azt is szeretettel nézem, ha valaki megment egy csodás kredencet az enyészettől. Ha újra helyet ad annak a saját konyhájában. Ha elég neki egy is, amibe belefér minden, amire csak szüksége lehet egy családnak. Akkor is, ha nem egy, de tucatnyi gyereknek főznek abban a konyhában.

A minap kínáltak egy kredencet egy online használtcikk piacon. Pont ugyanolyan, mint a miénk volt akkoriban, még a virágminta is egyezett a metszett üvegen is. Fáj a szívem, hogy nem tudom hova tenni. Most hiányzik igazán a nyári konyha vagy egy saját. Egy igazi, ahol otthonra lelhetne újra a gyerekkor.

A kredenc kifejezés egyébként hétköznapi megközelítésben egyszerű pohár- vagy tálalószekrényt jelent.

Más megközelítés szerint azonban a latin credere szóból eredeztethető, ami azt jelenti: hisz, bízik.

Ez arra a régi szokásra utal, amikor főúri házakban csak megkóstoltatás után adták fel az ételeket az asztalra – addig a tálalószekrényen tartották.

Szerintem azonban azt jelenti: akinek kredenc van a konyhájában, az tiszta szívvel hiszi, hogy lesz mit feltálalni holnap is.