Vigyázz, kész, jajj! – Így (f)éltem túl a kölyök felvételijét

Megosztó

Vigyázz, kész, jajj! – Így (f)éltem túl a kölyök felvételijét

Nem vagyok egy Para Mari, de ami sok, az sok. Márpedig egy anyának végigasszisztálni, ahogy a nyolcadikos fia élete első felvételijére készül, az nem embernek való. Szerintem nem is volna szabad ilyen fiatal kölyköket és a szüleiket sem olyan helyzetbe hozni, hogy tizennégy évesen szálljanak ringbe valami homályos jövőkép miatt. Emelem kalapom minden olyan szülő és gyerek előtt, aki a középiskolai felvételit most szenvedi el, a koronavírus egyévnyi „áldásos” hatása után.

Nálunk a középiskolai felvételi összcsaládi vircsaft volt, mert a kisded nem kevesebbet, mint a katonai pályát álmodta meg magának. Ezért csak egyetlen iskola jöhetett szóba, ahová ötszörös túljelentkezéssel számolhattunk. Az ilyen speciális területeknek megvan az a diszkrét bája, hogy előnyben vannak a szakmában dolgozó szülők gyermekei, de mi, apjukkal együtt a lehető legtávolabbra rendezkedtünk be a militáris világtól.

Így aztán a varázsmesék fordulataiba, az isteni gondviselésbe, Murphy szabadnapjaiba és hasonló racionális dolgokba kapaszkodva kezdtük meg a legény terelgetését a felvételi izgalomhullámain. Itt a hullám minden szempontból találó kifejezés, mert néha mindhárman úgy éreztük magunkat, mint akiket partra sodort az áramlat, máskor épphogy szelet fogtunk a vitorlákba, megint máskor alig tudtunk kormányozni a viharban – persze, ezt sosem szinkronban műveltük.

Időnként a gyereket kellett támogatni lelkileg, máskor mi szorultunk bizalma belénk vetésére, hogy helyreálljon a morál.

Az egész hercehurca már a jelentkezésnél sem volt egyszerű, hiszen a „tutibiztos” miatt összesen tíz iskolát jelöltünk meg a lapon. Hozzátenném, hogy a gyereknek nem volt B-terve, bezzeg mi még ZS-vel is számoltunk, annyira féltünk attól, hogy mi lesz, ha esetleg mégsem sikerül a felvételije.

Amikor megbeszéltük az iskolák rangsorát, oda sem figyelt, csak a saját céljára koncentrált, és ezért a mai napig hálás vagyok a gondviselésnek.

A felvételi két részből áll, mint tudjuk, tehát le kell győzni a központi mumust, majd utána az intézményi – esetünkben kétfordulós – megmérettetésen is jelentőset kell alakítani. Mi alaposan előkészültünk a helyi viszonyokra: már két évvel a felvételi előtt is elmentünk az iskola nyílt napjára. Szóval, két nyílt nap és a többkörös felvételi volt a beugró ebbe a sztársuliba.

Már nyáron elkezdtük az edzéseket a fizikai felvételihez és a matekórákat a központihoz, magyarból pedig magam adjusztáltam a gyereket. A legviccesebb és legkeményebb a napi edzés volt, amit felváltva kísértünk apjukkal. Ő ugyanis sportember, sportszakon is tanult, de jómagam elsősorban a sakkot részesítem előnyben a szakági rangsorban. Nem panaszkodhatok, volt is közönségünk rendesen, amikor megjelentünk a futópályán: az akkor már jó ideje amerikai focis, tengerészgyalogos alkatú fiam és én, „csinos” edzőruhámban inkább a Willendorfi Vénuszt idéző sziluettemmel.

Népszerűségünk kulcsa a következő, rendszeresen ismétlődő jelenet volt: megmutattam a mozdulatokat a kölyöknek, majd párhuzamosan futottam és ugrottam vele, míg ki nem dőltem.

Utána már csak az időmérő edzések stopperórájaként ketyegtem a pálya szélén, és nagy elánnal instruáltam a harcba menőt.

Minden percért megérte, akkor is, ha pillanatnyilag inkább éreztem magam bohócnak, mint felnőtt, kétgyermekes anyának – azóta sem volt ilyen hálás közönségem.

A matek volt a gyengébbik láncszem, ezért már felsős korában fogadtunk mellé egy Zsóka nénit, aki igazi főnyereménynek bizonyult. Régivágású matektanár, született pedagógus, aki a második találkozás után megmondta a gyerekemhez szükséges használati utasítást, vagyis megfejtette a kölyköt. Kellhet ennél több egy anyának, mint, hogy megértik a gyermekét? Nos, Zsóka néni higgadt nyugdíjas tanárként a klasszikus értékek, köztük a türelem híve:

állítom, hogy neki köszönhetem, hogy ebben az időszakban nem szoktam rá a Xanaxra.

A kölyök elbattyogott hozzá hetente minimum egyszer, de a tűzvonalban már két alkalommal is, és szépen közösen végiggyalogoltak a számok útján. Nem állítom, hogy nem hullámzott a teljesítménye, de mérföldekkel jobban produkált, mint az iskolában. Valahogy sosem értettem ezt a dolgot: külön tanár(oka)t fizetünk azért, hogy megtanítsák azt, amit az iskolában, a mi adónkból fizetett tanárok nem képesek… Tehát Zsóka néni egyszerre volt a gyerek matek-gyámja és a mi elmeorvosunk a felvételi időszakában.

A magyar korrepetálást már házilag oldottuk meg, „okosban”. Tételek sorát nyomtattam ki és vettük végig, mértük az időt, majd koncentráltan, tematikusan is végigrágtuk magunkat az anyagon. Ahol nagyobb volt a zűr, ott jobban nyomtuk a pedált. Persze, szülőként nem feltétlenül hálás feladat a saját csemete okítása, nem is erre vagyunk kitalálva, de a szükség törvényt bont. A kölyök tűrte rendesen, amikor pedig elfáradt, römiztünk. Különben a társasjáték ilyen feszült időszakokban valóságos csoda: érdemes kéznél tartani a kártyát, a Scrabble-t, a römit, a sakkot, bármit, amihez szívesen ül össze a család. Egyszerűen kiengedtük a gőzt, muszáj volt.

Mire eljött a központi felvételi napja, csendes rezignáltsággal szemléltük immár menthetetlen helyzetünket: bele kell törődnünk abba, hogy amit eddig nem tudtunk megtenni, azt ezután már nem is fogjuk. Felruháztuk a gyermeket ünneplővel és remek tanácsokkal, majd elkísértük a tett színhelyére. Bármekkora melák egy tizennégy éves fiú, azért a kabaláját, egy plüssegeret, vitte magával.

Magyar és matek – egymás után, 15 perces szünettel: az idegek harca. Ami ez után következett, az sem volt piskóta. Amikor megtudtam, mik voltak a magyar tételek, hangyányit idegállapotba kerültem: a felvételi tételeket összeállító bizottság szerint ugyanis valamiért viccesnek tűnt olyan rejtvényekkel csigázni a nyomorult kölyköket, mint kukisali, lekipali és társai. Az én ivadékom még magyarul ette az anyatejet, és kissé elfogult vagyok az erőltetett nyelvújítással szemben. Minden tiszteletem a tétel-bizottságé, de ez a korosztály pont nem használ ilyen gügye nyelvezetet, tehát a gyerekek zöme nem tudta a helyes válaszokat ezekre a kérdésekre.

Na, ilyen, amikor a nyelvtannáci, szakbarbár anyuka csemetéje „kreatív” tételt kap anyanyelvből.

Türelem – mondta Zsóka néni; türelem – mondta az osztályfőnök; afeneegyemegmikorleszmáreredmény! – mondtam én egy szuszra, naponta mittudoménhányszor. Egy nap végre kiderült, hogy a gyerek mehet tovább, jól áll a pont-rangsorban. Ekkor azonban még hátra volt a gyakorlati felvételi, ugyancsak két fordulóban. A kölyök ekkor kezdett igazán izgulni, mert tudta, hogy a hozott pontok semmit sem érnek, ha elbukik a fizikai teljesítmény követelményein.

A tavaszi felvételi egyik része testnevelési feladatokból állt, a katonai teljesítmény-követelmények szerint, a másik fele pedig pályaalkalmassági felmérés és pszichológiai vizsga volt. Több napon keresztül zajlottak a felvételik az iskolában, az ötszörös túljelentkezés miatt. A gyerek addigra már nyolc hónapja kitartóan edzett és minden elérhető forrásból tájékozódott a szakmai alkalmasság feltételeiről.

Ezt a pályát maga választotta, mi csak „szenvedő szemlélői” voltunk a döntésének, de becsületére legyen mondva, tisztességesen odatette magát a felvételin. Olyannyira, hogy azon a napon, amikor ő került sorra, neki lettek a legmagasabb pontjai a fizikai felvételin, pedig a tesztelési körülmények életveszélyesek voltak: egy levegőtlen tornacsarnokban kellett végigcsinálni a feladatokat, időre. Volt olyan felvételiző, aki rosszul is lett az oxigénhiány miatt.

A megmérettetés látszólag ezzel véget is ért, de még mindig kellett az eredményekre várni. Mire kiderült a végső rangsor, már olyan fáradtak voltunk, hogy nem is emlékeztünk a sok havi teperésre, egyszerűen örültünk a felemelő pillanatnak.

A fiam az elsők között került be abba az iskolába, ahová vágyott.

Tartogattam egy slusszpoént a végére és kérek szépen minden szülőt, aki most jár hasonló cipőben, hogy az egész történetből ezt jegyezze meg leginkább. Ősszel beköltöztettük a fiatalurat az elitsuliba, ahol nyilván minden külsőség katonás rendet, fegyelmet és nagyon szilárd értékrendet sugallt. Majd egy év múlva kiköltöztettük, mert bár a látszat imponáló volt, a rohadt alma még az én mindenevő nagykamaszomnak sem ízlett. A gyerek azóta más iskolába jár, kiváló szaktanárokkal, igazi közösségbe és továbbra is katonai pályára készül. Ennyit arról, hogy a középiskolai felvételi mit dönt el az életben.

Ajánljuk még:

A GYERMEKRE FIGYELÉSNEK HAGYOMÁNYA VAN – MIT TUDTAK RÉGEN A NEVELÉSRŐL?
VÉGEZZEN CSAK KÉTKEZI MUNKÁT A KISISKOLÁS! – ÉLETRE NEVELÜNK, HA KERTET NEVELÜNK
TANÁCSOK, AMIKET BÁRCSAK ELHITTÜNK VOLNA AZ ŐSÖKNEK

 

„Legalább egy tanár legyen belőle!” – népszerű és népszerűtlenedő szakmák értékromlásának nyomában
Olykor tragikomédiába illő, ahogy – az alaposabb gondolkodást megspórolva – úgy ítélkezünk szakmákról, hogy azzal még a gyerekeink jövőjét is megpecsételjük. Minden szakmának megvan a maga „keresztje”, azaz sajátos előítéletek mentén gondolkodunk róluk, és ezekben a sémákban nyilván sok igazság is van. A baj csak ott kezdődik, ha már csak sémák alapján vesszük a szánkra az egyes foglalkozásokat.