A gyermekre figyelésnek hagyománya van – Mit tudtak régen a nevelésről?

Család

A gyermekre figyelésnek hagyománya van – Mit tudtak régen a nevelésről?

Szülőktől, nagyszülőktől tanultuk, most pedig rajtunk a sor, hogy gyermekeinknek, unokáinknak tovább adjuk őket. Sok mindenért jó, ha mondókákat mondunk, sőt, szerintem nem túlzás azt állítani: ez varázslás.

A mondókák magvait többnyire nagyszüleink, szüleink ültették el bennünk még kisgyermekkorunkban. Aztán ezek a magok ott lapulnak mindaddig, míg magunk is szülővé válunk. Amikor megszületik a gyermekünk, talán nem is tudatosan, de elkezdünk hozzá gügyögni, majd szép lassan életre kelnek a mondókák is. Talán könyvekből vagy babafoglalkozásokon kerülnek elő először, de aztán

olyan természetességgel mondjuk a gyerekeknek, mint ahogy nekünk mondták egykor.

A mondókák abból a korból származnak, amikor a kimondott szónak ereje volt. Nem valami nosztalgikus „régen minden jobb volt” illúzióra kell gondolni, inkább szó szerint kell érteni a leírtakat. Nem véletlenül voltak mai szemmel nézve szófukarok a régiek. A szó, az ige, a teremtés eszköze, ahogy erre szólások, közmondások sora figyelmeztet. Ez talán misztikusan hangzik, de ha visszahelyezkedünk az előbbi életképbe, akkor egyszerre érthetővé válik ez a gyakorlatban is.

Akinek van gyermeke, bizonyára jól ismeri az érzést, milyen volt a kiságy fölött gyönyörködni a békésen alvó babában. Milyen, mikor éber tekintettel fürkészi arcunkat, hatalmasra nyílt szemekkel. A szülő ilyenkor szinte sugárzik, szeretettel szól a gyermekhez, becézgeti. Ez az a varázslatos állapot, ez a sugárzás, a lélekből fakadó szeretettel átszőtt szó, ez a fent említett varázsa, ereje a szavaknak.

A mondókák az első olyan összetettebb rövid szövegek, amelyekkel a gyermek felé fordulunk.

Lehetetlen úgy mondókázni, hogy nem figyelünk közben teljes mértékben a kicsire.

A mondóka lényege a jelenlét, a mozdulatok és szavak általi varázslás. Bármennyire is eltávolodtunk attól a világtól, amelyben ezek a szövegek keletkeztek, ma is megfejthető a valós üzenetük, mellyel a játékon túl is segítjük a gyermek életét. 

A következőkben egy olyan mondókát fejtünk meg, mely a mai napig jelen van a családok életében, de talán soha nem gondoltunk a jelentésére, és a cselekményének valós okára.

Áspis, kerekes,  (miközben jobbról balra köröket rajzolunk a tenyérre)

Uti füves, leveles,  (négylevelű lóherét rajzolunk a tenyérre)

Bíbola, bíbola, (erősen megsimítjuk kétszer belülről kifelé a tenyerünkkel a kis tenyerét)

Pacs, pacs, pacs! (háromszor belecsapunk a tenyerecske közepébe)

És hogy mit jelent mindez? 

1. Áspis, kerekes: az összetekeredett áspiskígyó felülnézetből a DNS fonál, vagy a Tejút, mint spirálgalaxis megidézője. Ez népünk hitében a teremtés első, „Egy” állapota, a kezdet szimbóluma, a forgó életmag állapota.

2. Uti füves, leveles: a növekedést szimbolizáló második lépés. A mag növényesedik, nő, mozgásban van, ezért „utifüves”; előbb egy, majd kétszikű. Ez a teremtés 2-ből 4-re lépő állapota, aminek felülnézeti képe a négylevelű lóhere. Ez egyben a gyermek pillanatnyi állapota is. Népművészetünkben ugyanis a teremtés 4. állapotában egy négyszirmú virág felülnézeti képét kapjuk, ami a növekedés utáni állapotszerűséget, a kiteljesedettséget jelöli. Ám a kiteljesedett állapotban, a virág belsejében ott kell legyen a középpont is, azaz a „termő”, ami az új élet létrehozását teszi lehetővé. A gyermek azonban még egy mag nélküli, azaz terméketlen állapotban van, tehát a továbbfejlődés, az élet továbbvitelének képessége még kérdéses. Erre mi a megoldás?

3. A négyszirmú, de magtalan virágot mintha meg akarnánk nyújtani, két (egymásra merőleges) irányban, azaz dinamizálni próbáljuk, és közben mit mondunk? Bíbola. A B betű jele a rovásírásban az X, pontosan a magból 4 irányba kirobbanó élet jelképe. Ez hangsúlyossá válik, azaz kétszer szerepel. B B L. akár, mint az ősi Babilon, benne a királya Bél. Lehetne még játszani a betűkből alkotható hasonló jelentésű szavakkal. A „bíbola” szimbolizálja a teremtő (belső) felé vezető függőleges irányt. Tehát vízszintes irányban tágítjuk a kis növevényt mozdulatainkkal és függőleges irányba is növekedésre serkentjük szavainkkal.

4. Végül belevarázsoljuk a közepébe a magot, belecsapván a tenyér közepébe. Pacs, pacs, pacs. Megjegyzem, sokak szerint a pacs, pacsi, nem csak hangutánzó szó. Hazánkban az egyik legerősebb, jótékony földsugárzással rendelkező földrajzi hely, Pacsa falu határában van, melyet országszerte ismertek régen. 

Ezt a mondókát el lehet játszani anélkül is, hogy bármit tudnánk róla. Az én javaslatom az, hogy ha már varázslunk (mert tulajdonképpen azt csináljuk), akkor tegyük ezt tudatosan, megerősítve egy szeretetteljes, jó szándékkal, és a hatás biztosan nem marad el.

Nyitókép: Fortepan

Ajánljuk még:

„Hiszem, hogy Isten nem azért teremtett, hogy anya legyen belőlem”

Az elmúlt öt évben gyakorlatilag mindenki, aki csak ismer, bizalmat szavazott a gyermekvállalást illetően. Nemcsak a szüleim, a rokonaim, a barátnőim és a fiú barátaim, de még az udvarlóim is mind, egytől-egyig azt gondolták, hogy remek anya lennék. Csakhogy én nem szeretnék anya lenni.