Városi lány vagyok, és idén a tanyavilág volt a legnagyobb tanítóm

Vidéken, esetleg tanyán felnövő olvasók minden bizonnyal fogják majd a fejüket az alább leírtak miatt. Mert való igaz, hogy harmincon túl, háromgyerekes anyaként csodálkoztam rá az állatvilág egy olyan részére, amit akár csak száz éve is jól ismert az ország lakosságának többsége.

Szégyellhetném ezt, de nem tudom leírni magam: egyszerűen nem volt még hol, nem volt még mikor megismerkednem az állatvilággal. Nem taszítottak soha az állatok – sőt! –, és az általános műveltségemben sem hiszem, hogy nagyobb hiányosságok lennének, egyszerűen csak nem voltak testközelben állatok, pláne vadon élő állatok, mikor megismerkedtem a világgal. Most, hogy jól látom, milyen sok mindenről nem is hallottam még, pótolni kezdtem kimaradásaimat. Az idei nyár pedig, lévén heteket tölthettem egy alföldi tanyán, sokat segített ebben. 

Három gyerekemmel együtt ismertem meg a természet csodáit – és azért számolok most be minderről, mert biztos vagyok benne, hogy sok más, városban felnőtt olvasónk is örömét lelné egy ilyen felfedezőútban. Hátha kedvet csinálok hozzá! 

 

Smaragdzöld mocsári teknős

Az egyik első reggel arra ébredtem, hogy a férjem egy nagy fonott kosár mellett guggol és néz valamit a fűben: egy leveses tányér nagyságú, sötétzöld mocsári teknőst. Mivel van három szárazföldi teknősünk, azonnal megkedveltem őt. A gyerekek is körberajongták. Hosszas megfigyelés után elengedtük a nádasban.

Mivel ők voltak az elsők a felbukkanó állatok sorában, csak azon gondolkodtam, milyen színes is az állatvilág. Ezeknek a teknősöknek egy távoli társa a mi nappalinkban pihent ekkoriban – egyformán ezekkel, akik a lábam előtt álltak. Megnyugtató volt arra gondolni, hogy mindennek, mindannyiunknak megvan a maga helye a világban.

Kinek itt, kinek ott – de mindenkinek rendeltetett megfelelő környezet, amiben élni, boldogulni, bontakozni tud.

Őz: a megtestesült elegancia

Eddig csak állatkertben láttam őzet, ám az, amikor egy réten elegáns kecsességgel fut, ahogy szökken, majd eltűnik az fák között, hihetetlen látványt nyújt. Megbabonázott. Eszembe juttatta, mennyi erő van az élőlényekben, s azt, hogy az élet élni akar. És árkot ugrani, friss termést kutatni, nőni, gyarapodni, sokasodni...  

Mezei nyúl Rémusz bácsi meséiből

Ha egy nyuszira gondolok, egy kis puha szőrgombóc jut eszembe, holott a mezeinyúl-család tagjai, akikkel megismerkedtünk, egyáltalán nem voltak kicsik.

Ezek a nyuszik emlékeztettek, hogy az életben sokszor túl könnyen, túl hamar gondoljuk azt, hogy ismerünk valamit, holott csak egy mesére alapozunk – vagy a hírekre, vagy egy beszámolóra, vagy csak egy elejtett félmondatra…

Építkező pókok

Rengeteg pókkal találkoztunk minden egyes nap. Egyik nagyobb és félelmetesebb volt, mint a másik – és amilyen hátborzongatóak, olyan lenyűgözőek. Több póknál is megfigyeltem, hogy naplemente körül az aznapi hálójukat lebontják, feltekerik kis gubicsokká és eldobják azokat. Majd újat szőnek mindennap.

A pókok megtanították nekünk, hogy

bármi szép és értékes lehet, ha elég időt és figyelmet szentelünk neki.

Gólyák vándorlás előtt

Itt-ott láttunk villanyoszlop tetején épített gólyafészket, gólyacsaládokat, ám egy napon olyan látványra lettünk figyelmesek, ami egészen valószerűtlen volt. Kifejezetten erős, már-már viharos szél fújt. A felhők nélküli kék égen, egészen magasan, szárnyait kitárva, a termiket élvezve szörfölt legalább száz gólya. Gyönyörű látvány volt. Szinte velük repültem: éreztem a szelet, a szabadságot, a boldogságukat. És jól elraktároztam az emléket, hogy az év bármely napján elővehessem, ha egyszer szükségem lesz némi töltődésre.

Felbőszült darazsak

Kevésbé lakott területeken, ahol a természet szinte azonnal visszafoglal épületeket, ólat, ott sok a rovar. Amikor a férjem kisgyerek volt, édesapja épített egy kukoricagórét ezen a tanyán, amibe matracot is tett, hogy két fia abban aludhasson nyári éjszakákon. Igen ám, de ez legalább huszonöt éve volt. Legidősebb lányunk és a kisfiunk egyik este bemásztak, kíváncsiak voltak rá, milyen lehet ott kuckózni. Mint kiderült: nem jó.

A matrac belsejében ugyanis egy darázsfészek volt. Mivel megzavarták őket, több száz dühös darázs özönlött ki, körüldongták, majd szétcsípték a gyerekeket. Nyolcéves kislányom ki tudott mászni, óvodás kisfiam viszont megbénult a félelemtől és sírva, mozdulatlanul állt a góréban, miközben csípték a darazsak. Férjem mászott be érte.

Jó tanulópénz volt az eset: rávilágított, hogy az állatok terét tiszteletben kell tartani, mert nem mindenhol az ember az úr.

Kecskebéka mint hajóskapitány

Egy tó gyakorlatilag egy állatmetropolisz: sokan élnek együtt, egymás mellett. Egyik délutáni horgászás előtt kislányom dobált a halaknak kenyérdarabkákat, az apróbb halak cuppogták is azonnal. Férjem azt mondta, hogy nagy halak is vannak a tóban, az egyik szelet kenyeret akár egészben is bedobhatja, biztos arra is rárabol valami. Kislányom a tó közepére dobta a szeletet, amire legnagyobb döbbenetünkre egy nagy kecskebéka ugrott. Tutajként használta, úszott vele a vízfelszínen.

Nevettünk, a kép pedig velem maradt: olyan szépen mutatja, milyen „ösztönösen kreatív” a természet, milyen erőfeszítésektől mentesen okos egy-egy állat.  

Hangya, kislányom új kedvenc állata

Hangyák mindenhol vannak, nagyvárosokban és vidéken egyaránt. Annyira hozzászoktunk, hogy szinte gondolatot sem szánunk a jelenlétüknek. Hatéves lányom egyszer csak leguggolt, és perceken át nézte, ahogy egy hangya a nála kétszer nagyobb kekszmorzsát cipeli kitartóan, beviszi egy repedésbe, majd újra jön másik morzsáért. Izgatottan szaladt hozzám utána, és azt mondta, kérdezzem meg, mi a kedvenc állata, mert van egy új. Megkérdeztem, és jött is a válasz: „a hangya, mert nagyon erős és aranyos.” És tényleg azok. Akkor is, ha észre sem vesszük őket, inkább csak arra gyűjtünk praktikákat, miképp tartsuk távol magunktól minél többüket…

Néha érdemes a világ zajától, a nyüzsgéstől egy kicsit elvonulni, kiszakadni a mindennapokból. Hagyni, hogy szívünket és elménket megtöltse a természet számtalan csodája. Mert az olyan erőt adhat, ami, azt hiszem, sokáig kitart – legyünk akár hat, akár harminchat évesek!

Fotók: Markolt Nina