Rummal elmegy, meg kólával – a csatornázatlan agresszió

Néhány hete vonattal jöttem haza, és már a Déliben feltűnt a hangos fiútársaság. Fiatalok, tizenévesek, a húszon egészen biztosan még innen. Napszemcsi, üccsi, telcsi. Bizony, a fiúk is használják ezeket a kifejezéseket, és elég fülhasogató hangerővel.

A déli partra igyekeztek, már jó előre lefoglalták a szállást, és remélték, hogy nem olyan redvás, mint tavaly az a másik, és ennek a tulaját nem eszi majd oda a fene. Tavaly is tök ciki volt, amikor megjelent. Az egyikük legszívesebben lerúgta volna a fejét. A másik meg szájba ba..ta volna, de úgy, hogy nem maradt volna foga. Egy sem. Mert odament, és szólt, hogy vegyék lejjebb a hangerőt a „parasztmagnón”. Mert azon a szálláson mások is vannak, történetesen egy kisgyerekes család, és nem tudott a kicsi aludni.

„Azért az anyja jó bőr volt” – tette hozzá az egyik.

Jó, de öreg, meg csupa csík volt a kölöktől a hasa. Azért elment... „Elment volna” – röhögtek hangosan. Elment volna rummal, meg kólával. De qrva sok rum kellett volna azé’ ahhoz – mondta az egyik, és közben a kezével obszcén mozdulatokat tett. „Hülye kis szarzsák, a kölök miatt majdnem ránk hívták a zsernyákokat” – elevenedett fel a történet részletesebben. Majd arról is szó esett, hogy szivatták meg egy pizzázó pincérét, akitől szándékosan egyesével rendeltek italt, és hol a jeget kifogásolták, hol meg azért rángatták az asztalhoz, mert nem nyúlik eléggé a sajt.

„Kis köcsög volt, hogy rángatózott az arca, amikor tizedjére kellett odajönnie” – állapította meg az egyik. De szólni nem mert a kis köcsög, biztos féltette a szaros állását. Kár hogy nem szólt, mert akkor behúztam volna neki egy akkorát, hogy a fejével ütötte volna ki a zenegépből technikát.

És így, ebben a hangnemben és stílusban folytatódott a diskurzus a fiúk között vagy egy órán át. Mindenki mindent hallott,

és mindenki csendben volt. Én is.

Olyan tömény agresszió keringett a forró kupéban, kiszellőztetni se lehetett onnan. Szállt a káromkodás, meg egymás arrogáns hergelése, hogy ki ütne nagyobbat, ha üthetne. Bár sor kerülne rá.

A végén már sajnáltam, hogy nem a telefonjukat nyomkodják agyatlanul – jobb lett volna. Aztán már szántam is őket, hogy csak ennyire futja nekik, ezeken a körökön túrázik a kommunikáció. Megállás nélkül, hangosan, kánonban.

Amúgy átlagos fiúk voltak, ápoltak, „normális” öltözékben.

Olyan fiúk, akik ha egyedül szállnának vonatra, fülhallgatót dugnának a fülükbe, és csendben elszundítanának a nagy melegben. Unottan vennék elő a jegyüket, ha kéri a kalauz, és nem szólnának be senkinek. Dehogy szólnának. Csak együtt játsszák az arrogáns nagymenőt.

Akkor ütnének, rúgnának és akkor püfölnék a világot, ha együtt vannak, mert egyedül nincs bennük mersz semmire. Még valódi arroganciára se. Ha egyedül ülnének be egy pizzázóba, szép csendben megvárnák, hogy a pincér odamenjen hozzájuk, és ha flegmán is rendelnének, nem izzana a hangjukban az a mérhetetlen, zabolázatlan, utat kereső feszültség. A sok fel nem dolgozott helyzet, a feléjük évek óta innen is meg onnan is áradó agresszió, amit képtelenek elcsatornázni. Mert nincsenek eszközeik ehhez. Szavaik sincsenek hozzá.

Csak úgy vannak, csak léteznek. Majd elmennek ők is, valahol, valakinek. Rummal meg kólával kebelezi be a fiatalokat ez a nagyvilág. Mi meg tehetetlenül utazunk velük egy kupéban, és nem teszünk semmit. Én sem. Döbbenten hallgatok.