„Rohanunk rendszerszinten, ki tudja, mi felé” – Nagycsoportos gyerekeimnek sűrűbb a naptára, mint nekem

Amióta gyerekeim vannak, azóta azon (is) gondolkodom, mennyire szabad, lehet, szükséges terhelni őket. Azt érzem, hogy a gyerekek bármire képesek, akármilyen akadályt leküzdenek, és mindezt olyan rugalmasan teszik, hogy egy felnőtt is példát vehetne róluk. Elvileg ha megvan az ezekhez szükséges szülői háttér, a kellő érzelmi biztonság, a sok szeretet és még több törődés, akkor nem lehet baj. Mert nem hinném, hogy közhely lenne: a XXI. században korán meg kell tanulni, hogy álljanak helyt, miként boldoguljanak egyedül is. Soha semmit nem erőszakolunk rájuk, mégis vannak dolgok, amiket meg kell lépniük, hiszen a rendszer megköveteli tőlük. Nem mindenre mondhatnak nemet, és bármennyire kicsik még, muszáj alkalmazkodniuk a körülöttük lévő világhoz.

Nekik is, és nekünk, szülőknek is. Nálunk nincs bünti a matekórai hármas miatt, nem szidom le ovisaimat, ha kicsit bénácskára sikerült a hajtogatott süni. Igyekszünk mindent türelmesen megbeszélni (persze van, amikor nem sikerül), és szeretettel próbálom ösztönözni őket arra, hogy megugorják az éppen eléjük helyezett lécet. Hűtőmágnesre való mondat, mégis azt vallom: együtt sikerül!

Inkább elvesztem a fonalat, mint felveszem

Ikreink utolsó éves óvodások, jövőre iskolába mennek. Van már rutinunk ebben, hiszen nagylányunk második osztályos. Nagy kő esett le a szívemről, amikor felvették a kívánt iskolába, de ahogy fellélegeztem, újra aggódni is kezdtem a kisebbek miatt.

 

Ahogyan anno nagylányunk, úgy kislányunk is mindenre jár az óvodában, amit ajánlottak neki. Logopédia, fejlesztőpedagógus, gyógytorna és egy másik, fejlesztő mozgásforma. Kisfiunknak csak utóbbit javasolták. Hiába írtam ki nagy, színes betűkkel a bejárati ajtónkra, hogy melyik nap, milyen foglalkozásokra kell készülni, szeptember óta inkább elvesztem a fonalat, mint felveszem. Pedig én 35 éves vagyok, nem pedig 6.

A családi Google-naptárunk gyerekeink programjaival van teletűzdelve, az apukájuk és az én  elfoglaltságaim eltörpülnek az övéik mellett.

Szerencsére kislányunk szereti ezeket az ovis „órákat”, amelyeken délelőttönként részt vesz. Egytől egyig mindegyikre szívesen jár, és az apukájával együtt nagyon hasznosnak is találjuk mindet. Örömmel gyakoroljuk otthon családilag a logopédiai feladatokat, aztán izgatottan mutatja be, milyen ügyes a gyógytornán. A délutáni alvás után még az oviban heti kétszer tornaórájuk van, heti egyszer kislányunknak tánc, majd miután elhoztam őket az oviból és a suliból, hetente háromszor indulunk úszásedzésre. Ezeken a napokon fél hét előtt nem esünk haza. Vacsora, fürdés, fogmosás, némi közös játék, esetleg leckeírás, meseolvasás és alvás. Nem sok időt töltünk ilyenkor együtt, amit azért sajnálok, mert hiányzik a még több beszélgetés és a „csak úgy együttlevés, mint dinnyeföldön a dinnyék”. Bár egyelőre nem tapasztaltuk, hogy ez a sok különóra túlterhelné őket, hiszen mindegyiket örömmel űzik, mindhármójuk nagy mozgásigénnyel bíró gyerkőc, mégis soknak érzem mindezt.

A mi gyerekeink életébe még a technikai eszközök is betüremkedtek, amit mi ugyan jócskán korlátozunk, de ez a képernyő előtt töltött rövid idő is feloldásra szorul. Kevés a szabadidő, kevés a „semmittevés”, hétköznap kevés a családi, összekuckozós program. A hétvégék olyan rövidek, és sokszor szombaton és vasárnap is leülünk picit játékosan a sulis vagy az ovis feladatokat gyakorolni. Minden napunk meghatározó eleme ez a két intézmény...

Kapkodom a fejem, mert valahogy úgy emlékszem: amikor én gyerek voltam, nem voltak játékos képességfelmérők az iskola első osztálya előtt, nem rohant az anyukám bekönyörögni magunkat papíron valaki olyanhoz, aki a kívánt intézmény körzetében lakik. Minden gyerek ment abba az iskolába, ahova tartozott, ami lehetőleg nagyon közel van a tényleges lakhelyhez. Bár én is felvételiztem az általános iskolába, mert a zenetagozat ezt kívánta, mégsem gondolom, hogy a szülők tömegesen gyötrődtek volna, mi lesz velünk, ha nem jól teljesítünk óvodásként a megmérettetésen. Versenyistálló vagy körzetes iskola, külön tanár vagy drága előkészítő – nem voltak ezek ismert kifejezések az én időmben. Nagyot fordult a világ harminc év alatt, nekünk pedig ehhez kell alkalmazkodnunk. Vagy sikerül, vagy nem. És persze nem kell bezzegrégenezni, mert nem is lehet összehasnlítani a két korszakot, de mégis megvédeném ezeket a „mai gyerekeket”, akik már óvodáskorban „túl vannak terhelve”, mert az óvodában az iskolára készítik fel őket, az iskolában pedig reggel 8-tól délután 4-ig teszik a dolgukat. 

Aztán következnek az ilyen-olyan különórák, zene, sport, otthoni házi feladatok, gyakorlás dolgozatra, készülés a fejlesztésre, a család szabályrendszerének követése. Ha felnőttként kéne végigcsinálnom a gyerekeim egy napját, azt hiszem, én is fáradtan dőlnék ki este negyed 9-kor, és nehezen ébrednék reggel fél 7-kor.

Egy olyan körforgás részesei vagyunk, ahol igenis fontos a kisgyerekek fejlesztése már óvodáskorban, még akkor is, ha magától a szótól is kiráz a hideg.

Mégis melyik gyerek nem fejleszthető? Melyik felnőtten nincs mit alakítani?

Semmi esetre sem szeretném burokban nevelni a gyerekeimet, mégis azt érzem, hogy olyan picik még a folytonos teljesítéshez, a határidők állandó tartásához vagy a reggeltől estig hömpölygő feladatkövetéshez. Rohanunk rendszerszinten, ki tudja, mi felé. 

Álmaimban olyan világban élünk, ahol az óvodában a fő tevékenység a szabad játék és az udvaron való rohangálás, a csendespihenő és a meseolvasás. Természetesen ezeket a valóságban is megkapják olyan szakemberektől és pedagógusoktól, akik értik a dolgukat, és megbízunk bennük, akiket szeretnek a gyerekeink. Mégis ebben a rendszerben létezve sokszor érzem azt, hogy nagycsoportos óvodásaimmal egyenesen a Harvardra készülünk. 

Nem érnek még rá a végtelen megfeleléssel és az untalan kötelességek elvégzésével? Gyerekeim bokros teendői közé csak ímmel-ámmal illeszthető be a sűrű Google-naptárunk rublikáiba a legfontosabb elfoglaltság: a szabadság. Pedig ez lenne az egyik legizgibb és leglényegesebb program az életükben, aminek lehetőségével mindannyian boldogan élnénk, amíg...