Miben bízhatunk? – A világ történéseinek margójára

Megosztó

Miben bízhatunk? – A világ történéseinek margójára

Már-már úgy tűnik, lassan az egész világ megváltozik körülöttünk, nekünk pedig alkalmazkodni kell. Ebben pedig nagy segítséget jelent, ha tudjuk, őseinknek hogyan sikerült túlélni a legterhesebb időket is – a legnagyobb tudásukról gyakorta megfeledkezünk.

Egyre telnek, legalábbis múlnak a napok. 948 napja van velünk a Covid, 166 napja dúl háború a szomszédban, jó 30 napja kánikula és aszály gyötör minket. Napjainkban a Kína-USA konfliktus is dagad, jó eséllyel csak lufivá, nem pedig atomfelhővé. Mindenesetre a fél világ aggódva figyeli, mi lesz.

A mindennapi, máskor könnyed kávészünetes beszélgetések alatt most szorongásainkat sorolhatjuk, bár már ezt sem feltétlen tesszük. Talán azért, mert mind unjuk már a félelmet, no meg a meddő, posványszagú önsajnálatot. De azért időről időre dagonyázunk kicsit – mi mást tehetnénk?

Halljuk az okosoktól, hogy erőt kell meríteni az előttünk álló recessziós vészidőhöz, és még jó, hogy megvolt a Covid, így van tapasztalatunk, milyen a túlélés. Olvashatjuk, hogy ér szorongani, még jogos szétesni is, legalábbis kis időre, míg ide nem ér a baj, mert ha itt van, úgyis működik az evolúciós tapasztalat, és összeszedjük magunkat. Nem tehetünk másképpen, mert belénk kódolták az évezredek: vész esetén ütünk, futunk, esetleg halottnak tettetjük magunkat. És míg az első két reakcióról szóló cikkekkel rogyásig terheljük az életmódmagazinok hasábjait, a harmadikról kevesebbet szólunk. A passzivitás erejét úgyis túl jól ismerjük.

A magazinok ezerféle módon igyekeznek megmondani, hogyan küzdhetünk meg a nehézségekkel: gazdasági elemzéstől a spórolási praktikákig, pszichológiai egészségmegőrző tippektől a horoszkóprovatig, tartósélelmiszerekből összeállított bevásárlólistáktól a leszaromtablettáig mindenfélét kínálnak, hogy kedvünkre mazsolázhassunk. Folyamatában tanuljuk, hogyan viseljük a megváltozott életet.

A magam infógyűjtései során – inkább infóragadásnak kellene neveznem, ugyanis keresetlenül is ilyetén írásokat dobott nekem az internet – kiváltképp tetszettek azok cikkek, amik arról beszéltek, a régiség emberei hogyan vészelték át a terhes időket. Örültem, hogy végre a múlt felé fordulunk és nem a jövőbe menekülünk; mintha felismertük volna, hogy minden volt már a nap alatt, és nekünk sok esetben „csak” tanulni is elég lenne a meglévő ismeretet, nem kell feltaláljuk a 3D-nyomatatott robotikus spanyol viaszt. (Akkor sem, ha ez menőbbnek tűnik.) És bár jónak találom, hogy egyre többen felidézzük a különböző kerti ismereteket az önellátás érdekében, hogy kollektíven kényszerülünk újratanulni a nyersanyagokat tudatosan használó életmódot, és felidézzük, miképp tudjuk mi magunk tartósítani a nyár ajándékait egész évre – abban biztos vagyok, a régiek valódi tudása nem ebben állt.

Sokkal inkább valamilyen beágyazottságban. Abban, hogy lehorgonyozta őket a környezetük egy rendszerben, amiben helyük volt: létezett fent és lent, jobb és rosszabb, Isten és ember. Voltak szerepek, és mindenki tudta, hogy a maga hatáskörében miért felel, mivel kell elszámolnia – és tudta azt is, mi az, amibe nincs beleszólása. Volt az életének ezáltal egy fókuszpontja (a mi féltekénken Istennek nevezték), egy origó, ami köré szerveződhetett minden.

Ma vajon milyen fókuszpontokkal élünk?

Covid, háború, rezsi?

Nem arról van szó, hogy most minden beszélgetésünk előbb-utóbb a Covidhoz, háborúhoz, rezsiárakhoz kanyarodik – bár szerintem sokakkal így van ez. Valószínűleg régen sem Isten misztikumáról folytak a kerítéstámasztó tereferék. Mégis, mélyen az emberekben volt egy bizonyosság afelől, hogy van a világon egy elrendezettség, és ezt akkor sem tudják megmásítani, ha akarják.

Ma mintha félelem, bénultság, reményvesztettség honolna sokakban, mert nincs egy külső pont, amihez képest elhelyezhetnénk, megítélhetnénk az aktuális dolgokat. Nincs jobb, nincs más fókuszunk: a világunk közepén az „én” áll, a világtörténést ehhez viszonyítjuk, és az összes félelmünkkel egyedül maradunk.

Ha a Covidról beszélünk, az „én” egészségét, az „én” által szeretetteket és az „ént” szeretőket féltjük. Ha a háborúra gondolunk, akkor az „én” által megszokott világ kereteinek széthullásától rettegünk. A rezsiszámlák felől aggódva az „én” kényelmét érezzük veszélyeztetve.

Mivel nincs más fókusz, csak az „én”, a mindenkori gondok megoldása is az „énre” hárul.

Láthatjuk, milyen szomorú világ az, amiben nincs kapaszkodó, és nincs biztonság – ugyanis az „én” nem adhat valódi biztonságot. Ha a világunk közepén mi magunk vagyunk, jobb híján az aktuális történések, érzelmek döntenek arról, kik vagyunk és mit gondolunk az eseményekről. Így minden nap félelmetes, minden teher már-már elviselhetetlen.  

Ha viszont a hit központi helyen van életünkben, minden más megvilágításba kerül. Akkor könnyedek tudunk lenni az esetleg eljövő gondokkal szemben, bizakodni tudunk akkor is, amikor a hétköznapok keserűek. Akkor van honnan erőt remélni.

Ezt talán jobban tudták a régiek. Ezt is „eltanulhatnánk”.

 
X
Már követem az oldalt