Megszokásból kerekítők és fukar pincér-kritikusok – Mikor adunk borravalót, és mikor nem?

Megosztó

Megszokásból kerekítők és fukar pincér-kritikusok – Mikor adunk borravalót, és mikor nem?

Mindkét oldalon álltam már: adtam és kaptam is borravalót. Pontosan tudom, hogy nem jár mindig, mindenkinek, még ha úgy is érezzük a fizetéskor. A jatt a felszolgáló vagy a szolgáltató „jutalma”, ha elégedettek vagyunk azzal, amit kaptunk a pénzünkért.

Nem vágyom extra figyelemre, vagy királynői bánásmódra egy vacsora során: ha a felszolgáló korrekt módon végzi a munkáját, szívesen adok neki borravalót. De ugyanez igaz rám a különböző szolgáltatásoknál, a fodrásznál vagy a kozmetikában. Ha elégedett vagyok a végeredménnyel, felkerekítem az összeget.

De sokan nem értenek egyet ezzel, hiszen egyre drágább a festés, az arckezelés, a masszírozás – nem csoda, ha nem szívesen adunk még plusz kétszáz, ötszáz vagy ezer forintot a fizetésünkből azért, aminek az árát valójában már kifizettük. Különösen akkor, ha havi rendszerességgel járunk. „Egyre inkább elmaradozik a borravaló. A szándék megvan, több vendég hagyna csak egy százast, hogy mégis megmaradjon a gesztus. Olykor zavarban is vagyok, mert tudom, hogy a hölgy nemigen teheti meg, mégis felkerekíti háromszáz forinttal a végösszeget.

Én meg tanácstalanul állok, hogy mikor vagyok bunkó, ha elfogadom, vagy ha visszautasítom?”

– mondja Mónika. A Jász-Nagykun Szolnok megyében dolgozó fodrász azt mondja, jólesik neki, amikor valaki akár csak egy jelzésértékű összeget hagy borravalónak, de nem ezt várja el. Több olyan vendége van, aki sosem jattol, de ettől még nem kapnak kevesebbet – ugyanolyan odafigyeléssel készíti el a frizurájukat és szívesen beszélget velük az üzletben. „Szerintem ezeknek a szakmáknak a képviselői már nem a borravalóra építenek, ha egyáltalán volt valaha ilyesmiről szó egy fodrász vagy kozmetikus esetében. Nekem ennél sokkal fontosabb, hogy elégedett legyen, és rendszeresen visszatérjen a vendég” – tudtuk meg a 36 éves fodrásztól.

Hasonló véleményen van a kozmetikusként dolgozó Éva is, aki azt mondja, jólesik neki a borravaló, de egyáltalán nem számol vele. „Régebben nagyobb divat volt, manapság már nemigen kapok jattot. Megszokásból felkerekítik még néha a végösszeget a vendégeim, ami jólesik, értékelem a gesztust, de ebben a szakmában sosem voltak jellemzőek olyan nagy borravalók, mint például a vendéglátásban” – mondta a 42 éves szakember.

Könnyed együttérzők és elégedetlen számkivetettek

Való igaz: a borravaló valódi terepe a vendéglátás. Olyannyira, hogy egyre több helyen már alapból beleszámítják a fogyasztás végösszegébe, amit a számlán fel is tüntetnek. Az ismerőseim többsége szerint ez nem korrekt, hiszen ha épp nem voltak megelégedve a kiszolgálással, még a plusz költségért is reklamálhatnak, nemcsak a hideg leves, a szikkadt piskóta vagy a felszolgáló fanyar ábrázata miatt.

Örök kérdés, hogy

valójában kinek a zsebében landol a jatt?

Sok helyen ugyanis a tulajdonos/üzletvezető pénztárcáját hizlalja, különösen, ha bankkártyával fizetünk és ott kérjük a végösszeg felkerekítését. A készpénzes borravaló jellemzően a dolgozóké, de én is dolgoztam már olyan helyen, ahol az asztalon hagyott aprópénzt, ötszázast vagy akár egy-két ezer forintot is oda kellett adnunk a főnöknek.

Talán nehéz elhinni, de ha valakinek van kedve dolgozni, akkor nem feltétlenül a borravaló miatt csinálja (legalábbis nem az lebeg a szeme előtt). Vannak ugyanis olyan asztalok, amiket öröm kiszolgálni. Ahol a vendégek együttműködőek, megértőek és jófejek. S olyankor nem számít a borravaló, mert szívből megy oda az ember – és igaz, ami igaz, a java mégis tőlük érkezik. Nem pedig a csettintgető „ki, ha én nem” fazonoktól, akik „learanyvirágszálamoznak”, meg akik úgy érzik, mivel nyaralnak, bármit megengedhetnek maguknak. Értük nem szívesen teszi ki a lelkét, de még a lábát sem a teraszra a felszolgáló. Ezeknél az asztaloknál csak megcsinálja az ember a kötelezőt, de az extra (és sokszor fölösleges) ugráltatásoknál már inkább a kollégáját küldené, minthogy még egyszer egy kényszeredett mosolyt kelljen erőltetnie az arcára.

„Tudvalevő, hogy a legtöbb helyen az éttermi személyzet számára a borravaló ugyanolyan fontos része a fizetésnek, mint maga a fix havi jövedelem. Az a felszolgáló, aki valóban jól akar keresni, nem engedheti meg magának a hangulatingadozásokat. Egy profi minden asztalt maximálisan kiszolgál – már ha van rá kapacitása. De egy nyüzsgő étteremben is meg lehet találni azt a pluszt, amikor élvezi az ember a pörgést. A vendégnek sosem lenne szabad megéreznie a feszültséget. A könnyed és hozzáértő kiszolgálás általában visszahat, és a vendég is normálisabb lesz, kevésbé utasító” – magyarázta a 14 éve felszolgálóként dolgozó Roland. „Amikor szakított velem a barátnőm, hetekre elment az életkedvem. Sajnos ekkor én sem mindig tudtam a legjobb oldalamat hozni munka közben, de ilyenkor sem mehettem oda arrogánsan egy vendéghez, mondván »bocs, épp szenvedek«. Olykor nagyon nehéz otthon hagyni a magánéletünket, de azt hiszem, ez minden szakmára igaz” – mondta a 38 éves fiatalember.

S hogy adjunk-e borravalót, ha nem voltunk elégedettek vagy ha a felszolgáló nem foglalkozott velünk? Ha elhanyagoltnak és számkivetettnek éreztük magunkat egy amúgy hangulatos kerthelyiségben? Bevallom, én nem szoktam. Értékelem a helyzetet, végiggondolom, hogy mi oka lehetett annak, hogy a pincér elfelejtette leszedni az asztalt, vagy hogy nem kaptuk meg az étel megérkezéséig az italunkat. Én is mindig pontosan tudtam, hogy megérdemeltem-e a jattot vagy sem. De rosszul tudott esni, amikor vártam a nagyobb borravalót, viszont csak két darab százforintos pihent a nyugtán mintegy nehezékként, hogy el ne fújja a papírfecnit a késő nyári balatoni szél…